Az új generáció szellemisége
Az 1968-as Táncdalfesztivált lehet tekinteni sok szempontból a legnépszerűbb, leginkább sztárolt produkciónak az 1966 és 1972 között megrendezett sorozatból, hiszen ekkor már minden valamirevaló beategyüttes – az Illés nyomán – készített saját, magyar nyelvű számokat, a műfaj kezdett professzionalizálódni, és a nagy nevek már bejáratottá váltak, így a legmesszebbmenőkig lehetett abban bízni, hogy a képernyők elé szögezi azt a hét-nyolcmillió (!) embert – egyébként ebben az évben indultak az első kísérleti színes televíziós adások –, akik szinte rajongásig elköteleződtek egyik vagy másik előadó mellett. A rendezvény még nem mutatta a kifulladás jeleit, igazi (egyik) virágkora volt ez a hazai könnyűzenének, még akkor is, ha számos generációs problémát felvetett, ami a zenei stílusokat illeti. Ezzel kapcsolatban Szörényi Levente megjegyezte:
Nem gondoltunk bele, hogy az 1966-os Táncdalfesztiválnak milyen hatása lesz. Azt tudtuk viszont, hogy jó, amit csinálunk. Nem akartuk mi piszkálni az idősebb korosztályt, de mi ezt találtuk jónak, és kész. Egyszerűen csak zenélni akartunk, ahogy mi tudtunk.
A „tánczene kontra beatzene” ekkoriban csúcsosodott ki igazán, amire a korabeli sajtó is rátett egy lapáttal. Ha viszont több, mint fél évszázad távlatából megkérdezzük az akkori sztár táncdalénekeseket és pop-rockzenészeket, egyik oldalról sem kapunk olyan visszajelzéseket, hogy ne jöttek volna ki jól egymással, sőt, a kölcsönös tisztelet, egyik-másik esetben hovatovább a szeretet hangján szólnak egymásról. Az ellenszenv legfeljebb a közönség és a rajongók szintjén fogalmazódott meg, nem egyszer előfordult, hogy egy Országos Rendező Iroda által szervezett koncerten az Illés és a táncdalénekesek közös produkciói között a közönség kicserélődött, az idősebbek nem voltak kíváncsiak az Illésre, míg a fiatalok látványosan kivonultak az „öregek” produkcióról.

A közönség részéről megnyilvánuló megosztottságról és ellentétről, a beatmozgalom magyarországi terjedéséről Bródy János úgy fogalmazott: „a mi példaképeink, a beatgeneráció nagy képviselői még saját hazájukban is lázadóknak számítottak a saját társadalmi berendezkedésükkel szemben. Az Illés-zenekar működése nemcsak a saját egyéni önkifejezési vágyunknak adott teret, hanem annak a nemzedéknek is, amelynek jelképes képviselőivé váltunk. Egy új generáció szellemisége és érzésvilága tört fel a dalokban, miközben a hasonló jelenségeket a legkülönbözőbb módszerekkel próbálta elfojtani az ifjúsági magatartásformákat érzékenyen figyelő rendfenntartó állomány. Így a zenei életben formát nyert lázadó indulatok nemcsak generációs konfliktusokat hoztak felszínre, hanem alkalomadtán a rendszer lényegét támadták, igaz, burkolt formában és nagyon óvatosan, lehetőleg úgy, hogy az a hatalom részéről ne legyen bebizonyítható.”