Az új generáció szellemisége
Az 1968-as Táncdalfesztivált lehet tekinteni sok szempontból a legnépszerűbb, leginkább sztárolt produkciónak az 1966 és 1972 között megrendezett sorozatból, hiszen ekkor már minden valamirevaló beategyüttes – az Illés nyomán – készített saját, magyar nyelvű számokat, a műfaj kezdett professzionalizálódni, és a nagy nevek már bejáratottá váltak, így a legmesszebbmenőkig lehetett abban bízni, hogy a képernyők elé szögezi azt a hét-nyolcmillió (!) embert – egyébként ebben az évben indultak az első kísérleti színes televíziós adások –, akik szinte rajongásig elköteleződtek egyik vagy másik előadó mellett. A rendezvény még nem mutatta a kifulladás jeleit, igazi (egyik) virágkora volt ez a hazai könnyűzenének, még akkor is, ha számos generációs problémát felvetett, ami a zenei stílusokat illeti. Ezzel kapcsolatban Szörényi Levente megjegyezte:
Nem gondoltunk bele, hogy az 1966-os Táncdalfesztiválnak milyen hatása lesz. Azt tudtuk viszont, hogy jó, amit csinálunk. Nem akartuk mi piszkálni az idősebb korosztályt, de mi ezt találtuk jónak, és kész. Egyszerűen csak zenélni akartunk, ahogy mi tudtunk.
A „tánczene kontra beatzene” ekkoriban csúcsosodott ki igazán, amire a korabeli sajtó is rátett egy lapáttal. Ha viszont több, mint fél évszázad távlatából megkérdezzük az akkori sztár táncdalénekeseket és pop-rockzenészeket, egyik oldalról sem kapunk olyan visszajelzéseket, hogy ne jöttek volna ki jól egymással, sőt, a kölcsönös tisztelet, egyik-másik esetben hovatovább a szeretet hangján szólnak egymásról. Az ellenszenv legfeljebb a közönség és a rajongók szintjén fogalmazódott meg, nem egyszer előfordult, hogy egy Országos Rendező Iroda által szervezett koncerten az Illés és a táncdalénekesek közös produkciói között a közönség kicserélődött, az idősebbek nem voltak kíváncsiak az Illésre, míg a fiatalok látványosan kivonultak az „öregek” produkcióról.
A közönség részéről megnyilvánuló megosztottságról és ellentétről, a beatmozgalom magyarországi terjedéséről Bródy János úgy fogalmazott: „a mi példaképeink, a beatgeneráció nagy képviselői még saját hazájukban is lázadóknak számítottak a saját társadalmi berendezkedésükkel szemben. Az Illés-zenekar működése nemcsak a saját egyéni önkifejezési vágyunknak adott teret, hanem annak a nemzedéknek is, amelynek jelképes képviselőivé váltunk. Egy új generáció szellemisége és érzésvilága tört fel a dalokban, miközben a hasonló jelenségeket a legkülönbözőbb módszerekkel próbálta elfojtani az ifjúsági magatartásformákat érzékenyen figyelő rendfenntartó állomány. Így a zenei életben formát nyert lázadó indulatok nemcsak generációs konfliktusokat hoztak felszínre, hanem alkalomadtán a rendszer lényegét támadták, igaz, burkolt formában és nagyon óvatosan, lehetőleg úgy, hogy az a hatalom részéről ne legyen bebizonyítható.”
A Ne gondold!-tól az 1968-as Táncdalfesztiválig
Az Illésnek ambivalens volt a hozzáállása a Táncdalfesztiválokhoz. 1966-ban a Még fáj minden csók felkavarta az állóvizet, az idősebb generációkban megbotránkozást keltett az előadásmódjuk, a zsűri pedig a korabeli visszaemlékezések szerint nagyot tévedett, amikor előzetesen nem számolt ennek a dalnak az átütő sikerével, amelynek egyébként Szörényi Levente írta a szövegét (ahogy az István, a királyban is vannak drámai párbeszédek, amelyek szintúgy tőle származnak). Szörényi Leventének erről megvan a maga pregnáns véleménye:
Amikor meghirdették az első fesztivált, dacosak voltunk, és bár ciki volt, de elmentünk játszani. Tudtuk: az egész ország lát majd minket. Erős nótánk volt, innen lehet számítani a tényleges generációs szakadást. (…) 1966-ban nagyon beindult a bicikli, és persze, úgy gondoltuk, hogy a következő Táncdalfesztiválra már nem adunk be dalt, mehetnek ezek a francba.
Az együttes frontembere kötéltánchoz hasonlította az akkori helyzetüket, amit nemcsak a nagyközönséggel, hanem a hatalommal való elfogadtatás is okozott. Megítélése szerint a Kádár-rendszer nem akarta őket és a műfajt mindenáron a föld alá nyomni, a Táncdalfesztiválokat pedig többek között azért szervezték, hogy szem előtt tartsák a beatzenészeket.
Az egyik legnagyobb port felkavaró ügyük pedig kétségkívül abból adódott, hogy az 1967-es Táncdalfesztiváltól önként és (nem) dalolva távol maradtak, melynek folytán született egy legenda, miszerint a Ne gondold! című számukat azért írták, mert Vitray Tamás televíziós műsorvezető-szerkesztő, amikor élő adásban megkérdezte tőlük, hogy 1967-ben mivel szerepelnek a Táncdalfesztiválon, meglepetésszerűen azt válaszolták, hogy egyáltalán nem indulnak. Persze erre ő rávágta, hogy nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés távol marad, és elvette Szörényi Levente elől a mikrofont. Évek múlva egyszer egy másik műsorban a riporter meg is kérdezte tőlük, hogy tényleg erre reagálva írták-e a Ne gondold! szövegét, de az igazság az, hogy a dal már készen volt az ominózus eset előtt. A rosszul sikerült interjú után viszont sokan úgy értelmezték, hogy ezt személyesen Vitraynak címezték, holott ez mindenkinek szólt, aki visszaélt a hatalmával, így az összes akkori pártfunkcionáriusnak, pártállami vezetőnek.
Az elvtársak átestek a ló másik oldalára
Az 1967-es „kimaradás” után azonban a zenekar rájött, hogy a televízióval mégis csak országos figyelem jár. 1968 januárjában megszületett az Amikor én még kissrác voltam, így még belefértek a határidőbe, ugyanis 1968. február 1-ig kellett a dalt leadni a szervezőknek, akik első körben 1224 zeneszámból választottak ki két hét alatt 394-et, majd újabb egy hónap múlva ezt a kört leszűkítették hatvanra. Ezeket az elődöntökön adták elő a versenyzők július 20-án, július 27-én és augusztus 3-án a Madách Színházban, amit élőben közvetített a televízió és a rádió is. Az Illés már a dal benyújtásakor nagyon erősnek érezte a szerzeményüket szövegben és zenében egyaránt. Szörényi Levente az elődöntő után nyilatkozott egy frappánsat a Magyar Ifjúságnak, burkoltan utalva arra, hogy az első, 1966-os Táncdalfesztiválon nagy polémiát váltott ki a Még fáj minden csók című számuk:
Most, hogy két dallal jutottunk a döntőbe, nehéz bármit is mondani úgy, hogy ne tűnjön beképzeltségnek. Hát még, ha azt mondanám, számítottunk rá. Pedig tudjuk, hogy a Táncdalfesztiválon a magyar tánczene legjobb, legszínvonalasabb számai versenyeznek a döntőbe jutásért. Egészséges versenyszellemben. De mi lesz a döntőben? Reméljük, megússzuk könnyű testi sértéssel.
Mint utóbb kiderült, felesleges volt félni a fizikai bántalmazástól – még ha viccből mondták is –, ehelyett a Szörényi–Bródy szerzőpáros a döntőben nyújtott teljesítménye alapján is megkapta a Magyar Rádió és Televízió elnökének különdíját, Szörényi Levente a Magyar Ifjúság Arany Mikrofon-díját és a Zeneműkiadó Vállalat különdíját, ezenkívül hatodmagával a zsűri előadói különdíját, valamint maga a dal, az Amikor én még kissrác voltam is megosztott első díjat kapott (a Szörényi–Bródy páros még egy második díjat is bezsebelt a Színes ceruzák című dallal, amit Koncz Zsuzsa adott elő). Ahogy Szörényi Levente megjegyezte: „És akkor az elvtársak átestek a ló másik oldalára, hiszen a díjak nagy részét odatolták elénk. Mert népi, meg nem angolszász, hanem magyar. Persze délszláv dallamra épült (Bródy szerint már a címet is lehetett úgy érteni, hogy „amikor én még kis rác voltam” – a szerk.), de mindegy, nem kellett, hogy értsenek hozzá. Erről az jut az eszembe, amikor Rákosi megkérte Kodályt, hogy írja át a Himnuszt, és a mester azt mondta: jó az úgy, ahogy van.”
A győztes daluk felkerült az egy évvel később, 1969-ben megjelent Nehéz az út című lemezükre. A pártállam belső, földalatti ellenzéke is magáénak érezhette a dalt, hiszen szerepel benne az a két sor, hogy „Elvisznek engemet/Rossz arcú emberek”, amiben bőven benne volt az ötvenes évekre való utalás, mert már lassanként és óvatosan, de lehetett arról beszélni, hogy mennyire szörnyűek voltak a Rákosi-éra évei, amikor még tényleg kisgyerekek voltak a beatnemzedék tagjai. Bródy ezt így látta:
Felrémlett bennem a kis sráckorom világa és olyan sorokat írtam, melyeket jellemzőnek tartottam az akkori időkre. És hát az a helyzet, hogy mi az ötvenes években voltunk kissrácok. Egy dal, amiben felismerhetőek a minták, melyek a ki nem beszélt múltat idézik, jelentős izgalmat kelt a kollektív tudatalattiban. A felszínen persze csak egy nagyon jól eltalált népzenei motívumokra épített sláger volt, amivel megnyertük a fesztivált.
Az Illés az 1968-as Táncdalfesztiválon előadott dalával kétségkívül a csúcsra jutott, a díjak többségét elnyerték, és – ahogy Bródy János emlegette – „szerzőként is úgy érezhettük, hogy miénk a világ.”
Ámde a döntő után két nappal órákig állt a turnébuszuk a veszprémi országúton, mert a „testvéri” tankok dübörögtek Csehszlovákia felé.
Bródy úgy emlékezik, hogy akkor és ott fogadta meg magában, hogy ami tőle telik, azt megteszi, hogy ez a világ megváltozzon. Az egyik 1969-es nagylemezük, az Illések és pofonok, amely már elmozdult a koncepcionalitás irányába és körképet nyújtott a társadalomról, A beérkezett levelekre válaszolva című számában a táncdalfesztiválok által keltett levéláradatot igyekszik bemutatni: a levélírók között voltak anyukák, akik a lányaik erkölcsét féltették tőlünk, zenetudósok, akik a „komoly” művészetekkel állították szembe az Illést, valamint vezérigazgatók és nyugalmazott tanárok – a nekik szóló válaszaikat némi iróniával tálalták a dalban. De idetartozik, hogy az Illés Klubban voltak lányok, akik tudták utánozni az aláírásaikat, így ők válaszolták meg azokat a leveleket, amelyekben autogramot kértek tőlük.
Az Illés-együttes mindamellett tudta értékelni a díjzáport, nem szálltak el maguktól, és még a humorukat is sikerült megőrizni. Ide tartozik, hogy amikor a Magyar Ifjúság szerkesztősége által kiírt Arany Mikrofon-díjat – amellyel a lap olvasóinak véleményét fejezték ki a legjobb előadói teljesítményről – is elnyerték, kifejezetten méltó módon köszönték meg:
Életünkben már sok mikrofonnal találkoztunk, de most bevalljuk: az Arany Mikrofon az igazi! Nagyon-nagyon köszönjük!
Erre szokták azt mondani, nekik volt mire szerénynek lenniük – és ez még csak az alkotói pályájuk kezdete volt, hiszen a „klasszikus” Illés hat nagylemeze (ha ide soroljuk az Ezek a fiatalok című 1967-es lemezt is) után a Fonográf újabb tíz éve következett, amelynek vége felé olyan korszakalkotó mesterművek keletkeztek, mint a Kőműves Kelemen vagy még inkább az István, a király. A beatgeneráció legnagyobbjai ezzel végképp beírták magukat a magyar kultúrtörténet aranylapjaira.
Borítókép: A vitorláson az Illés-együttes tagjai, Illés Lajos, Bródy János, Szörényi Szabolcs, Szörényi Levente és Pásztory Zoltán (Fotó: Fortepan)
