Az Arany Mikrofon az igazi!

Ötvenöt esztendeje, 1968. augusztus 18-án rendezték meg a talán leginkább legendássá vált Táncdalfesztivált, amelyen az Illés-együttes tarolt, 11-ből öt díjat is elvittek. Az Amikor én még kissrác voltam úgy tűnik generációkon átívelő sikerdarabbá vált, mert az idősebbek és persze a fiatalok is rá voksoltak a legtöbben, valamint a zsűri is meggyőződhetett arról, hogy a beat nem szalmalángként fellobbanó egyszeri lelkesedés, hanem tartós, tömegek által kedvelt könnyűzenei műfaj, amelyre bátran lehet alapozni igényes műsorokat is.

2023. 08. 31. 18:08

A Ne gondold!-tól az 1968-as Táncdalfesztiválig

Az Illésnek ambivalens volt a hozzáállása a Táncdalfesztiválokhoz. 1966-ban a Még fáj minden csók felkavarta az állóvizet, az idősebb generációkban megbotránkozást keltett az előadásmódjuk, a zsűri pedig a korabeli visszaemlékezések szerint nagyot tévedett, amikor előzetesen nem számolt ennek a dalnak az átütő sikerével, amelynek egyébként Szörényi Levente írta a szövegét (ahogy az István, a királyban is vannak drámai párbeszédek, amelyek szintúgy tőle származnak). Szörényi Leventének erről megvan a maga pregnáns véleménye:

Amikor meghirdették az első fesztivált, dacosak voltunk, és bár ciki volt, de elmentünk játszani. Tudtuk: az egész ország lát majd minket. Erős nótánk volt, innen lehet számítani a tényleges generációs szakadást. (…) 1966-ban nagyon beindult a bicikli, és persze, úgy gondoltuk, hogy a következő Táncdalfesztiválra már nem adunk be dalt, mehetnek ezek a francba.

Az együttes frontembere kötéltánchoz hasonlította az akkori helyzetüket, amit nemcsak a nagyközönséggel, hanem a hatalommal való elfogadtatás is okozott. Megítélése szerint a Kádár-rendszer nem akarta őket és a műfajt mindenáron a föld alá nyomni, a Táncdalfesztiválokat pedig többek között azért szervezték, hogy szem előtt tartsák a beatzenészeket.

Az egyik legnagyobb port felkavaró ügyük pedig kétségkívül abból adódott, hogy az 1967-es Táncdalfesztiváltól önként és (nem) dalolva távol maradtak, melynek folytán született egy legenda, miszerint a Ne gondold! című számukat azért írták, mert Vitray Tamás televíziós műsorvezető-szerkesztő, amikor élő adásban megkérdezte tőlük, hogy 1967-ben mivel szerepelnek a Táncdalfesztiválon, meglepetésszerűen azt válaszolták, hogy egyáltalán nem indulnak. Persze erre ő rávágta, hogy nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha az Illés távol marad, és elvette Szörényi Levente elől a mikrofont. Évek múlva egyszer egy másik műsorban a riporter meg is kérdezte tőlük, hogy tényleg erre reagálva írták-e a Ne gondold! szövegét, de az igazság az, hogy a dal már készen volt az ominózus eset előtt. A rosszul sikerült interjú után viszont sokan úgy értelmezték, hogy ezt személyesen Vitraynak címezték, holott ez mindenkinek szólt, aki visszaélt a hatalmával, így az összes akkori pártfunkcionáriusnak, pártállami vezetőnek.

Az elvtársak átestek a ló másik oldalára

Az 1967-es „kimaradás” után azonban a zenekar rájött, hogy a televízióval mégis csak országos figyelem jár. 1968 januárjában megszületett az Amikor én még kissrác voltam, így még belefértek a határidőbe, ugyanis 1968. február 1-ig kellett a dalt leadni a szervezőknek, akik első körben 1224 zeneszámból választottak ki két hét alatt 394-et, majd újabb egy hónap múlva ezt a kört leszűkítették hatvanra. Ezeket az elődöntökön adták elő a versenyzők július 20-án, július 27-én és augusztus 3-án a Madách Színházban, amit élőben közvetített a televízió és a rádió is. Az Illés már a dal benyújtásakor nagyon erősnek érezte a szerzeményüket szövegben és zenében egyaránt. Szörényi Levente az elődöntő után nyilatkozott egy frappánsat a Magyar Ifjúságnak, burkoltan utalva arra, hogy az első, 1966-os Táncdalfesztiválon nagy polémiát váltott ki a Még fáj minden csók című számuk:

Most, hogy két dallal jutottunk a döntőbe, nehéz bármit is mondani úgy, hogy ne tűnjön beképzeltségnek. Hát még, ha azt mondanám, számítottunk rá. Pedig tudjuk, hogy a Táncdalfesztiválon a magyar tánczene legjobb, legszínvonalasabb számai versenyeznek a döntőbe jutásért. Egészséges versenyszellemben. De mi lesz a döntőben? Reméljük, megússzuk könnyű testi sértéssel.

Mint utóbb kiderült, felesleges volt félni a fizikai bántalmazástól – még ha viccből mondták is –, ehelyett a Szörényi–Bródy szerzőpáros a döntőben nyújtott teljesítménye alapján is megkapta a Magyar Rádió és Televízió elnökének különdíját, Szörényi Levente a Magyar Ifjúság Arany Mikrofon-díját és a Zeneműkiadó Vállalat különdíját, ezenkívül hatodmagával a zsűri előadói különdíját, valamint maga a dal, az Amikor én még kissrác voltam is megosztott első díjat kapott (a Szörényi–Bródy páros még egy második díjat is bezsebelt a Színes ceruzák című dallal, amit Koncz Zsuzsa adott elő). Ahogy Szörényi Levente megjegyezte: „És akkor az elvtársak átestek a ló másik oldalára, hiszen a díjak nagy részét odatolták elénk. Mert népi, meg nem angolszász, hanem magyar. Persze délszláv dallamra épült (Bródy szerint már a címet is lehetett úgy érteni, hogy „amikor én még kis rác voltam” – a szerk.), de mindegy, nem kellett, hogy értsenek hozzá. Erről az jut az eszembe, amikor Rákosi megkérte Kodályt, hogy írja át a Himnuszt, és a mester azt mondta: jó az úgy, ahogy van.”

A győztes daluk felkerült az egy évvel később, 1969-ben megjelent Nehéz az út című lemezükre. A pártállam belső, földalatti ellenzéke is magáénak érezhette a dalt, hiszen szerepel benne az a két sor, hogy „Elvisznek engemet/Rossz arcú emberek”, amiben bőven benne volt az ötvenes évekre való utalás, mert már lassanként és óvatosan, de lehetett arról beszélni, hogy mennyire szörnyűek voltak a Rákosi-éra évei, amikor még tényleg kisgyerekek voltak a beatnemzedék tagjai. Bródy ezt így látta:

Felrémlett bennem a kis sráckorom világa és olyan sorokat írtam, melyeket jellemzőnek tartottam az akkori időkre. És hát az a helyzet, hogy mi az ötvenes években voltunk kissrácok. Egy dal, amiben felismerhetőek a minták, melyek a ki nem beszélt múltat idézik, jelentős izgalmat kelt a kollektív tudatalattiban. A felszínen persze csak egy nagyon jól eltalált népzenei motívumokra épített sláger volt, amivel megnyertük a fesztivált.

Az Illés az 1968-as Táncdalfesztiválon előadott dalával kétségkívül a csúcsra jutott, a díjak többségét elnyerték, és – ahogy Bródy János emlegette – „szerzőként is úgy érezhettük, hogy miénk a világ.”

Ámde a döntő után két nappal órákig állt a turnébuszuk a veszprémi országúton, mert a „testvéri” tankok dübörögtek Csehszlovákia felé.

Bródy úgy emlékezik, hogy akkor és ott fogadta meg magában, hogy ami tőle telik, azt megteszi, hogy ez a világ megváltozzon. Az egyik 1969-es nagylemezük, az Illések és pofonok, amely már elmozdult a koncepcionalitás irányába és körképet nyújtott a társadalomról, A beérkezett levelekre válaszolva című számában a táncdalfesztiválok által keltett levéláradatot igyekszik bemutatni: a levélírók között voltak anyukák, akik a lányaik erkölcsét féltették tőlünk, zenetudósok, akik a „komoly” művészetekkel állították szembe az Illést, valamint vezérigazgatók és nyugalmazott tanárok – a nekik szóló válaszaikat némi iróniával tálalták a dalban. De idetartozik, hogy az Illés Klubban voltak lányok, akik tudták utánozni az aláírásaikat, így ők válaszolták meg azokat a leveleket, amelyekben autogramot kértek tőlük.

A BME Rózsa Ferenc Kollégiuma, Bercsényi Klub, a színpadon Nényei Tas, az Illés-együttes tagja (Forrás: Fortepan)

Az Illés-együttes mindamellett tudta értékelni a díjzáport, nem szálltak el maguktól, és még a humorukat is sikerült megőrizni. Ide tartozik, hogy amikor a Magyar Ifjúság szerkesztősége által kiírt Arany Mikrofon-díjat – amellyel a lap olvasóinak véleményét fejezték ki a legjobb előadói teljesítményről – is elnyerték, kifejezetten méltó módon köszönték meg:

Életünkben már sok mikrofonnal találkoztunk, de most bevalljuk: az Arany Mikrofon az igazi! Nagyon-nagyon köszönjük!

Erre szokták azt mondani, nekik volt mire szerénynek lenniük – és ez még csak az alkotói pályájuk kezdete volt, hiszen a „klasszikus” Illés hat nagylemeze (ha ide soroljuk az Ezek a fiatalok című 1967-es lemezt is) után a Fonográf újabb tíz éve következett, amelynek vége felé olyan korszakalkotó mesterművek keletkeztek, mint a Kőműves Kelemen vagy még inkább az István, a király. A beatgeneráció legnagyobbjai ezzel végképp beírták magukat a magyar kultúrtörténet aranylapjaira.