Petőfi Sándor és Kína, avagy miért van szobra a magyar költőnek Pekingben és Sanghajban?

Szörényi László irodalomtörténésszel a Petőfi-emlékév apropóján beszélgettünk kultúráról, mitológiáról, hagyományról. És bár felidéztük a végidőket Petőfi Sándorral, nem vesztettük el a reményt, hogy a fontos értékeket meg fogjuk tudni őrizni.

2020.07.14. Szörényi László Irodalomtörténész Éberling András Magyar Nemzet Fotó: Éberling András

– Idén ünnepeljük a Petőfi-emlékévet, s ez alkalomból számos kísérlet történik arra, hogy az olvasást, az irodalmat az ő alakján keresztül is népszerűsítsük. Lehet-e mondani, hogy apokaliptikus időket élünk, és most nemcsak Petőfi Szörnyű idő című költeményének képeire gondolunk.

– A napi sajtó szintjén bizony találkozunk vele, hogy itt a világvége. Ha ez jó szándékkal van írva, akkor az olvasó elálmélkodik, azt mondja, hogy én is épp erre gondoltam, a fene egye meg! Ha rossz szándékkal van írva, arra is rá lehet jönni, mert akkor a szöveg végére azt illesztik, hogy vásároljon ezt meg azt, úgy biztosan elkerüli! Ám a prófécia akkor hat, ha a sivatagban hangzik el, s kitódulnak hozzá az emberek. De ha a prófétát beengedik a templomba, hogy így a közhangulatot lecsillapítsa, akkor minden hiába. Ki kell várnunk, hogy lesz-e kinyilatkoztatás, egyelőre csak a kataklizma van…

Szörényi László irodalomtörténész (Fotó: Éberling András)

– Petőfi hogy látta vajon ezt a helyzetet?

– Ahogy minden igazi nagy költőnk, ő is tudta, hogy a romantika, valamint a Biblia alapú értelmezés nem zárják ki egymást! Ráadásul a kis Petőfinek, mint minden gyereknek Sárszentlőrincen, bizony meg kellett tanulnia kívülről Luther kiskátéját Herder magyarázataival, amelyet Kis János költő fordított magyarra. Amennyiben a Bibliát a felséges irodalom körébe helyezzük, oda, ahová Homéroszt vagy Vergiliust, akkor ugyanolyan sokat lehet belőle tanulni, mint egyébként a klasszikusokból. Ha pedig valaki úgy használta fel Mózes vagy Jób írásait egy-egy irodalmi műben, mint ahogyan először az európai latin nyelvű, majd az anyanyelvű humanisták is tették, nem rótták meg érte: nem számított pogányságnak Jupitert sem beemelni egy költeménybe. Visszatérve azonban a témánkhoz, ha több gyerek akarna Petőfit olvasni az emlékév hatására, az óriási dolog volna, mert az ő különlegességére a tőlünk nagyon távoli népek tudnak rájönni, akik valamiképpen rokonszenvet éreznek irántunk. Így a kínaiak. Ez a nemzet az, amely teljes tisztelettel néz fel ránk, számukra Shakespeare-t említhetjük egy lapon Petőfivel – a kínai költőkön kívül, természetesen. 

Külföldi költőnek egyáltalán nincs is szobra Kínában, kivéve Petőfit, mert neki mindjárt kettőt is állítottak. 

Megkérdeztem egy, az Írószövetségben látogatóban járó kínai küldöttség egy tagjától, hogy szerinte hány verset tudnak Petőfitől a kínaiak? Erre a hölgy azt válaszolta, hogy az írni-olvasni tudók a legutóbbi felmérés szerint 17 verset, kívülről.

– Mi magyarázhatja ezt a rendhagyó Petőfi-kultuszt Kínában?

– Ez onnan ered, hogy a 20. század legnagyobb kínai írója és irodalomszervezője, Lu Hszün jókor találkozott Petőfi költeményeivel. 1908-ban – mint orvostanhallgató fiatal –, Japánban, egy antikváriumban találta meg Petőfi összes verseit németül, ezeket elolvasva írt egy röpiratot, ebben felszólította Kínát hogy zárkózzon fel a világirodalomhoz és fordítsák le Petőfi összes művét, mert nála nagyobb költő nincs. Nekilátott személyesen is fordítani, később például Mikszáthot is. 

A „Szabadság szerelem, e kettő kell nekem!” szállóige Kínában, olyan mint az „És mégis mozog a föld!” 

Ennek eredete a romantika világköltészetre törekvésében keresendő. Ösztönzője egy rendkívül művelt skót fiatalember volt, James Macpherson, aki homéroszi, vergiliusi mintára megálmodta az Ossziánt. Macphersont Petőfi és Arany is ugyanolyan nagyra tartotta, mint Homéroszt. Tőle megtanulhattuk, hogyha világköltészetet akarunk, a saját nyelvünkre kell alkalmazni e normákat, és úgy kell a mesét alakítani, a hősöket kiválogatni, megteremteni a háttér-mitológiájukat, hogy azt mindenki megértse. A János vitéz pontosan ilyen. Hiszen nem mindenkiből lehet tündérkirály, ráadásul egy munkaköri hiba miatt elbocsátott juhászbojtárból a lehető legritkábban, tehát a legütősebb ötlet ez: a legmélyebbről a legmagasabbra jutni! Kukorica Jancsi mindent kipróbál és a világ a maga kitüntetéseit ráruházza, de ő csak azért is Iluskához ragaszkodik, aki ráadásul közben szemérmetlenül meg is hal. Így tehát feltámasztja, feleségül veszi, és onnantól együtt uralkodnak Tündérországban. Nincs az a hat éve böjtölő, befalazott tibeti szerzetes, akinek ne csurogna a nyála egy ilyen mesétől!

– De Petőfi nyelvi műveltsége is különleges volt…

– Nos, Petőfi tudott legjobban latinul az osztályból, fennmaradt például egy latinul írt felségfolyamodványa József nádorhoz. Mikor Pestre költözött és segédszerkesztő lett, már elkezdett tanulni olaszul is, francia regényt fordított, angolból Shakespeare-t, és félelmetes érzéke volt hozzá, hogy a lehető legijesztőbb apokaliptikus témákat úgy használja, hogy ha akarom tragikus, ha akarom ironikus értelmű legyen a mű. Ez szerintem a legfontosabb, ami az Arany Jánossal való barátságuk alapja is egyben. Petőfi alakja ezzel a műveltségi alappal és az igénnyel: „Művésznek lenni mindenáron, mindent feláldozva, ha kell!” – egyedülálló. Arany is későn talál rá a költészetre, előbb szobrász, festő, sőt színész is akart lenni, így mindezeket egyesítette is, nem véletlenül van jelen minden eszköz mindkettejük költészetében. 

Petőfinek pedig sikerül meghódítania egy olyan olvasói réteget, a Pató Pálok nemzedékét, amely korábban egyáltalán nem olvasott, hanem főként ivott, énekelt és pipázott. 

Ez a nemzedék vagy azért kezdte el Petőfit olvasni, hogy a barátain nevessen, vagy akár egy egész társaság jól szórakozott ezeken a valójában éppen róluk festett karikatúrákon. Hiszen Petőfi megcsinálja, amit Arany nem igazán tud, azaz: népdalokat ír.

„Macphersont Petőfi és Arany is ugyanolyan nagyra tartotta, mint Homéroszt.” (Fotó: Éberling András) 

– Petőfi személyes nagy kedvence Lehel vezér, több alkalommal írt verset is róla, ahogyan erre ön is felhívta a figyelmet…

– A magyar–német ellentét mitologikus válfaja az, amelyet a 16. századi külföldi humanisták is észrevesznek, amikor Ferdinánd sikertelen hadjáratait minduntalan azzal magyarázzák a maga korában, hogy a magyarok annyira gyűlölik a németeket, hogy például megmérgezik a kutakat is… Ez a negatív kép tovább hagyományozódik a kuruc–labanc ellentét révén. A magyarság ennek ellenére történő megmaradásáról és egy izgalmas történet igényével muszáj továbbhaladni: nem elég Attila és Buda mitológiájának megírása, ezért is foglalkozik Arany János Csaba királyfival. Egy másik megoldás még tovább keresni a múltban, egészen Árpád fejedelemig. Vagyis a töredékben megmaradt magyar önértelmező mítoszokat is be lehet abba a tragikus, egyúttal ironikus és ezért olvasóbarát formába csomagolni, mint a Lehel-történetet. 

Lehel vezér ugyanis egy akarnok volt, aki Attilaként akarta meghódítani a nyugatot, ám nem sikerült neki, amit elképzelt, de azért legalább agyonütötte Konrád császárt… 

Petőfi az utolsó Lehel-töredéket 1848 márciusában fejezte be, és próbált egy olyan közeget kialakítani Lehelnek, hogy úgy haljon meg, mint Akhilleusz, aki Homérosz főhőse, bár nem szimpatikus hős. Azaz: a vérszomjas hősből tragikus alak lett… Mondhatnánk, hogy értjük, hiszen Shakespeare volt Petőfiék betevő falatja! Mekkora szakirodalom szolgál arra, hogy eldöntsük, szeressük-e Fortinbrast, vagy nincs nála undorítóbb féreg? Hamlet tényleg őrült volt vagy csak tettette? Macbeth alakja is ugyanezért érdekes. Persze, tegyük még hozzá, hogy az össz-Shakespeare-en dolgozó Arany János Petőfi végrendeleti végrehajtója, mert erre maga Petőfi kérte fel.

– Mit találhat meg Petőfi Sándor gazdag életművét forgatva egy mai fiatal? Miért kerülhet közel hozzánk egy 19. századi költő?

– Nehéz kérdés, bár azt mondhatjuk, hogy a kínaiak nem véletlenül szerették őt meg annyira. Az ő ötezer évnyi történelmükben minden előfordult, és mindennek az ellenkezője is, ezért egyetemesnek csak azt tudják elfogadni, amelyet mindenki átélhet, ha akar. Ez érvényes Petőfi Sándor művészetére. Másik példával élve, hogy miért volt kötelező olvasmány Athénban Homérosz, még mielőtt katonai szolgálatra behívták a fiatalokat? Azért, mert aki elment katonáskodni, az addigra tudta kívülről Homérosz írásait. Ők úgy gondolták, hogy egy teljes világképet ad, és Petőfi is – úgy látszik – ilyen. Saját első emlékem erről, amikor egy 1948-as rádióműsorban Petőfit szavaltak. 

A Nemzeti dal úgy hatott rám, hogy amíg élek, nem felejtem el.

Vallásos családban nőttem fel, nagybátyám teológiaprofesszor volt, így számomra a szent az valami kiváltságos jelzőnek számított, a szent világszabadság számomra lenyűgöző volt! Meg akartam érteni, mit jelent. Mivel Petőfi, Arany, Shakespeare és Dante együtt volt apám könyvespolcán, elkezdtem őket szép csendben olvasgatni. Az olvasás világába tulajdonképpen ez a jelzős szerkezet vezetett be.

Borítókép: Szörényi László mesél (Fotó: Éberling András)