Az én első komoly versem, amit megtanultam, Petőfi Sándortól a Falu végén kurta kocsma volt, a nagyszüleim tanították nekem. Hogy miért pont azt, nem tudom, de nagyon büszke voltam rá, hogy óvodás létemre kívülről szavaltam, és éreztem, hogy rám is büszkék, amiért megtanultam ezt a verset. Akkor még nem tudtam, de hamarosan tapasztaltam, hogy Petőfi Sándor a legnépszerűbb magyar költő talán mind a mai napig. Mint ahogy az irodalmi olvasókönyvekben elsősorban Móra Ferenc kisregényeivel találkoztunk, a gyermekkönyvekben, iskolában, tévében, rádióban, gyermekelőadásokon (ki ne látta volna gyermekként a János vitézt?), más különórákon Petőfi verseit hallhattuk a legtöbbet, tőle idéztek a leggyakrabban.
Éppen ezért ütött szíven, amikor egy a verselés iránt amúgy igencsak érdeklődő középiskolai osztálytársam így szólt a megrökönyödött irodalomtanárhoz:
gyűlölöm Petőfit!
Akkor még nem tudtam egész pontosan, miért zavart ez a mondat olyannyira. Hiszen sejtettem, hogy az osztálytárs Petőfit „túl egyszerűnek” tartja, és közelebb áll hozzá Ady és József Attila hangja. Pedig akinek akadt már keze ügyébe egész kötet, nemcsak néhány ismert, helyenként félreértelmezett vers tőle, az tudja, korántsem olyan egysíkú költő Petőfi, mint néhányan szeretnék hinni.
De hiába volt otthon a nagyszülők polcán verseskötet Ady Endrétől és József Attilától is, Petőfit és Arany Jánost sokkal többet idézték a mindennapi életben.
A régi embereknek jobban sajátjuk volt a vers. A mai nagyszülők és az ő szüleik még szórakozásból olvastak szép verseket, nem azért, hogy társaságokban minél műveltebbnek tűnjenek. A nagyszüleim nyolcvan felett még komplett, hosszú verseket mondtak fel kívülről, s vannak régi családi felvételek, még szalagos magnóra rögzítve, ahol rég elhunyt ősök szavalnak olyan verseket, amelyeket már senki sem ismer.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!