Akármennyire is hihetetlennek tűnik talán elsőre, az emberek nagy része rengeteg időt tölt versekkel. A legtöbben tanulunk mondókát, dalocskát gyermekkorunktól, és több-kevesebb sikerrel magoljuk az irodalomórára előírt kötelező verseket. Valahol itt, az iskolában, már nem gyerekként kell hogy megfogja az embert az a valami, amiért kötődni kezd a versekhez. És most nem a (szerencsés vagy szerencsétlen) lánglelkűekről beszélek, akik szerelmesek lesznek az irodalomba, a versekbe, hanem akik talán nem is tudják, mennyire kötődnek ezekhez művekhez.
A kulcs rendszerint – mint oly sok esetben – ezúttal is a család. A család az, amely őrzi és továbbadja a lángot, a dalt, a verset.
Minden családnak van valamilyen verse, versei vagy legalább dalok, amelyeket az ősök énekelnek és megtanulják az utódok.
Nem is feltétlenül a tudatos kultúraátadás ennek a funkciója; talán nincs is funkciója, egyszerűen csak önkéntelenül továbbadódik a dal, ami az ősök lelkében lakozik, úgy mint a gesztusok, receptek vagy bármilyen más tudás.
