– Kaposváron tanul, de a Nemzetiben játszik. Szokatlan a budapesti lét?
– Az elején rémisztő volt, nagyon féltem minden száguldó autótól, villamostól, turistától, millió nyelvtől és a tömegtől. Most már könnyen megtalálom a helyem, és nagyon szimpatikus a zsibongó élet. Kis faluból jöttem, ezért volt szokatlan eleinte. Nagy repülés volt hirtelen. Most már nem tudom elképzelni, hogy nem itt járom az utcákat. Eddig Bécs volt a legnyugatibb pont, ahova eljutottam, de szeretnék megízlelni más kultúrákat mind a színházban, mind a civil életben. Ami nagy váltás volt eddig a realista színházhoz képest, hogy tavaly Theodórosz Terzopulosz Bakkhánsnők rendezésében mint osztály vehettünk részt. Teljesen más világ ez: egy fizikai színházra alapuló, tökéletesen új formanyelv, amit ő az évek alatt kifinomított. Játszóként ezt megérteni számomra egy addig nem tapasztalt egységet jelentett a színházban.
– Mennyire volt testileg- lelkileg embert próbáló az előadás? Hihetetlen fizikai odaadást igényelt…
– Vért izzadtunk minden nap reggel tíztől délután négyig. Megértettük, hogy nem telhet el úgy próba, hogy alulteljesítünk. Arra koncentráltunk, hogy fizikailag kibírjuk és egyre jobbak legyünk. A legviccesebb az volt, hogy a nyolc hétben semmi másra nem volt energiánk. A figyelmet és koncentráltságot, amit ez adott, elraktároztuk magunkban és továbbvisszük.
A család illata Séra Dániel első élménye a kárpátaljai színházban
– Hogy érintette meg a színház fiatalon a kis faluban, ahol felnőtt?
– Bátyúban volt egy színjátszó szakkörünk, ahol Thészeuszt alakítottam. Lehettem tízéves akkor. Az előadással, amelyet vásári komédiaként mutattak be, kikerültünk a szegedi Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Fesztiválra is. Hangulatában és humorában is elraktározódott bennem ez az élmény, ekkor már éreztem, hogy nem tudnék mást csinálni, mint színházzal foglalkozni. Olyan ízléses szabadság áradt a darabból, amit addig nem tudtam felfedezni és megélni.
Azóta is arra vágyom, és törekszem, hogy ez a szabadság ne tudjon kislisszolni a hátsó ajtón, hanem ez maradjon a fő cél.
– Zárkózottnak tűnik, csak a színpadon mutatkozik kitárulkozónak, ott tör elő az exhibicionizmusa?
– A civil életemben azt mondják, hogy
megfigyelő alkat vagyok, és amikor már elég információt begyűjtöttem, akkor válok igazán őrültté és kitárulkozóvá.
Akkor elindul egy lavina, amit nehéz megállítani. Nem jellemző rám, hogy minden pillanatomat ebben a vadságban éljem meg. A színpadon minden elnyomott félelem eltűnik, ami a magánéletben nyomaszt. Újjászületett önmagammal találkozom. Középiskolás voltam, tizenhat éves, amikor segédszínészt kerestek a beregszászi színházba, és már akkor bekerültem két darabba, amit az érettségivel együtt csináltam. Mély víz volt a színészekkel együtt létezni ennyi idősen. De minden pillanata abban erősített, hogy ezt kell csinálni. Tizenhét évesen felvettek Kaposvárra.
Így kerültem a faluból a színházba, onnan az egyetemre, onnan pedig Budapestre. Csettintésszerűen változott a közegem.
A játék öröme áthidalta a félelmeimet.
– Nagy összetartó erő a magyar nyelvű színház Kárpátalján?
– Első élményem a család illata, az, hogy ez egy olyan közeg, ami bonthatatlan. Ebben a bonthatatlanságban és abban, hogy mint magyar közösség vagyunk Kárpátalján, olyan erőt és szeretetet lehet érezni, amit sehol nem lehet tapasztalni. Annyira másként működő rendszer, dinamika és harmónia. Egyből éreztem, amikor a csillogó nézői tekinteteket láttam. Olyan boldogság volt bennük, hogy hallhatnak magyar színházat, boldogok, hogy magyarul játszunk nekik. Ez az erő tartja máig fenn a színházat.
Petőfi életigenlését és lázadását megtaláltam magamban
– A helység kalapácsa, amelyben főszerepet játszik, már a háború árnyékában, részben ihletésében született, hiszen akkor kezdett itt játszani a beregszászi társulat. Nagyon erős motívum, az útonlét alapélménye.
– Olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy megtörténik a huszonegyedik században, hogy kitör egy háború. Tizenkilenc éves fejjel felfogni… Az a tudat, hogy nem mehetek haza a családomhoz, és nem ölelhetem meg őket, kijózanított a tökéletes világnézetből.
Ma is nagyon dühös vagyok.
Ez a düh hosszasan végigkísér ma is, és befolyásolja a jelenlétemet, a világgal való kapcsolatomat. Arra ébreszt rá, hogy értékelni kell, hogy együtt lehetünk a szeretteinkkel. Szerencsésebb voltam, mert tavaly augusztusban még élt a törvény, hogy a magyarországi diákok érvényes jogviszonnyal átléphetnek a határon és visszajöhetek. Hazamentem, de adminisztrációs baklövések miatt elhúzódott a hivatali dolgokkal két hétre az ottlétem, visszajöttem, majd pedig eltörölték ezt a törvényt. Éppen vissza tudtam jönni Magyarországra.
– A szülei most interneten figyelik az előadásait?
– Igen, interneten nézik. Közben pontosan tudják, hogy mennyire hazavágyom. Édesanyám az online téren keresztül is próbálja irányítani az életemet:
az anyai kéz hihetetlen erő és kapcsolódás: időn, téren és médián keresztül is át tud nyúlni.
– Gazdag volt előadásokban a nyár?
– Két hét volt szabad, ezen kívül végig színpadon voltunk. Egész Nagy-Magyarországot bejártuk A helység kalapácsával és a János vitézzel a Déryné-programon belül.
– Ön a költő, a mesélő A helység kalapácsában, amit ifj. Vidnyánszky Attila váltójaként játszik.
– Amikor a darab készült, akkor már készültünk a Bacchánsnőkre is, így eleinte ő játszotta többet, de mostanra talán én többet játszottam, mint Attila, az elfoglaltságai miatt.
– Példaképe ifj. Vidnyánszky?
– Nagyon inspirál a hozzáállása, termékenysége, színpadi létezése. Nagy útmutatást ad a mi generációnknak.
– Van szó arról, hogy rendezze majd önt?
– Tervben van egy előadás a beregszászi csapattal, egyelőre anonim előadás.
– Petőfi szerepébe milyen belekerülni?
– Nagyon sokat küzdöttem azzal, hogy megtaláljam ezt a figurát, talán azért, mert nagy kihívás olyan lélekjelenléttel lobogni a színpadon, amilyennel ő lobog a saját verseiben. Megtaláltam önmagamban azt a Petőfit, azt az életigenlést és lázadást, amivel ő létezett. Ez minden előadáson finomodik, érik bennem.
Robbanásszerű jellem, ami felforgatja az életünket.
Ebben a színházszeretetben, amiben a költő létezett, azt akarta megmutatni, hogy a színház maga a gyógyír és a remény. Sokat jelent a tudat, hogy ebben az egy óra negyven percben én vagyok, aki szöveget adok nektek, és tovább lendítelek benneteket a bőröndökkel. Minden előadás és mozzanat tartogat új meglepetést. Sokat nézegetem Petőfi arcképét, és mindig egy újabb versét veszem elő, amit addig nem ismertem. Így sokkal másabb és izgalmasabb.
Megfejthetetlen figura és ettől olyan izgalmas nekem. Ezeknek a kavalkádja éltet.
– Milyen egy már összeforrott társulatba, mint a Nemzeti Színházé, belekerülni?
– Nem volt könnyű, hiszen megvoltak a saját szabályaik, és ameddig nem értettük a rendszerüket, addig elég tartózkodóak voltak. De amikor a kellő alázattal és figyelemmel közeledtünk, végtelenül hálás és szerethető közeget találtunk, amiben öröm lenni és játszani.
– Mit jelent önnek a sokat emlegetett alázat?
– Ez nehéz kérdés. Ismernem kell a határaimat, de ezeket nem mások elé tolva, hanem az önmagam fejlesztésére kell használni. Szerintem ez az alázat. És persze az alapvető tisztelet a kollégák irányába.
– Ismerkedik a fővárossal, közben járja az összes színházat Budapesten?
– Igen, mert egy dolog számít nekem, a színház.
Válogatás nélkül mindenhova elmegyek. Végtelenül izgalmas, hogy hol és hogyan működnek a színészek és a társulatok.
Utoljára Kisvárdán láttam kolozsváriakkal egy pompás előadást. Az ő színjátszásuk sokkal expresszívebb. Ez olyan tüzet lobogtatott, ami meghatározó volt nekem.
