A Művészetek völgyének utolsó napja mindig izgalmas Kapolcson. A vendéglátósok arcán ugyan már látszik a fáradtság és a fásultság, de sok helyen mindent féláron adnak, hogy kiürítsék a maradék készleteket. A fellépők és a zenekarok pedig igazán megpróbálják kitenni a lelküket a közönségnek, hogy a vendégek maradandó élménnyel távozzanak a Káli-medence egyik legkülönlegesebb tájáról, ahol akkor is jó lenni, ha éppen esik az eső.
Múlt vasárnap történetesen reggeltől délután egy óráig zuhogott. Az Eger-patak völgyét eltakaró vízfüggöny látványa ugyan fantasztikus volt, mégis némileg aggódni kezdtünk a programok miatt, bármennyire is ronthatatlan és törhetetlen volt a kedvünk, ahogyan azt a nemrég eltávozott Lator László is megfogalmazta egykor. A zivatarról viszont egy több mint tíz évvel ezelőtti kapolcsi fesztivál egyik szívmelengető estéje jutott az eszünkbe, amelyen a
néhai Szakcsi-Lakatos Béla a Csigaháznak elnevezett egykori programhelyszín kertjében, egy vászonponyvával leterített tető alatt játszva a zongorán a koncert fénypontjaként az esőcseppek koppanását is belekomponálta az improvizációiba a köré gyűlt tömeg gyönyörűségére.
Az akkori Művészetek völgye azonban egy magaskultúrával megáldott falunap volt a mostanihoz képest, legalábbis ha a programok mennyiségét és a vendégsereg létszámát nézzük. A szervezők tájékoztatása szerint ismét látogatócsúcsot döntött az ország legnagyobb összművészeti fesztiválja, sőt még a tavalyi rekordot is túlszárnyalta. Ezen a nyáron összesen 148 ezer ember látogatott el a tíz nap alatt a Művészetek völgyébe, a második szombaton pedig a fesztivál történetében második alkalommal kerülhetett ki a telt ház tábla. A látogatókat 2200-nál is több program várta, köztük jubileumi és búcsúkoncertekkel.
Ebben a kavalkádban üdítő volt megtapasztalni, hogy még az utolsó napon is voltak olyan előadások, koncertek, amelyek, ha nem is érték el a korábban említett Szakcsi-féle spontán eufória szintjét, mégis igen magas színvonalat képviseltek. Ahogy elmúlt az eső, és megjelentek az első szivárványok az égen kora délután, a Harcsa Veronika-udvarban például a Gáspár Károly Trió csapott a húrok közé. Pontosabban csak a zenekar egyik tagja, Horváth Balázs nagybőgős, hiszen Varga Bendegúz dobos, a trió vezetője, Gáspár Károly pedig zongorázik. Méghozzá nem is akárhogyan, nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedben a hazai jazzélet egyik meghatározó szereplőjévé vált. Ráadásul úgy, hogy triójával nem próbál meg „modernkedni”, tiszteletben tartja a jazz hagyományait, miközben tud nagyon romantikus és korszerű is lenni.
A Művészetek völgye helyszínei közül nem kellett tovább menni a Harcsa Veronika-udvarból azoknak sem, akik inkább az énekes jazzt szeretik, hiszen ugyanitt lépett fel Dányi Diána a quintettjével. Az énekesnő szintén különleges tehetség, a portugál fádókra emlékeztető, fátyolos hangján szinte minden stílusban kiváló, amivel próbálkozik a magyar népdaloktól az amerikai zenén át a latin muzsikáig. Nem véletlen, hogy tavaly elnyerte a Müpa Showcase-különdíját.
Nehéz szívvel lehetett csak távozni ebből a világból, hogy belehallgassunk, mivel állnak elő ezen a vasárnapon a Művészetek völgyében korunk pop- és rockzenészei.
A Petőfi-udvarban a Carbonfools vitte a prímet néhány száz fős közönség előtt, pedig a produkciójuk alapján a banda megérett akár a nagyobb színpadokra is.
Dj Titusz háttérmuzsikájával és Miklós Milán pulzuspontos basszusgitárjátékával a zenekar hol a dallamos, elektromos zene, hol a szimpla tánczene, hol pedig a sikálós rock határán mozog, különleges elegyét nyújtva ezeknek a műfajoknak, hátborzongató, számokon belüli váltásokkal. Úgy alakult tehát, hogy a lemenő nap fényében ácsorgó közönség nagy része egy idő után táncba és fejrázásba kezdett, miközben együtt ugrált a banda énekesével és két gitárosával. Az együttesnek ráadásul egy olyan száma is elhangzott, amelyben szerepel a Somewhere Over the Rainbow című világsláger egy részlete, amellyel közös éneklésre is sarkallták a hallgatóságot, igazi nyári hangulatot teremtve az alkonyi fényekben úszó főutca mentén.
Ez a főként az égi jelenségről és a szabadságról szóló muzsika zárja mostanában a Quimby koncertjeit is, de nem a zenekar játssza, hanem felvételről adják be a hangosítók a meghajlásnál. A Panorámaszínpad előtti tér természetesen szinte megtelt emberekkel az országos népszerűségnek örvendő banda koncertjén, amelyen hatalmas ovációt keltettek a nagy slágerek az Autó egy szerpentinen című nyári roadmuzsikától kezdve a Forradalom című „toborzón” át a Most múlik pontosan című legendássá vált balladáig. A Quimbyt leginkább az különböztette meg a Carbonfoolstól (azon túl, hogy persze más a stílus és népesebb, sokkal zeneibb a csapat), hogy náluk jelenleg két frontember is hergeli a közönséget. Amíg a hosszas szanatóriumi kezelésről visszatérő nagy magyar rockdalköltő, Kiss Tibi gitározgat, Varga Lívius ordít a mikrofonba, amikor pedig fordított a felállás, és Kiss Tibi van a középpontban, Lívius püföli a kongákat a háttérben ellenállhatatlanul. A ritmusszekció az együttesben egyébként is nagyon erős, a már említett Varga Líviuson kívül Gerdesits Ferenc és újabban veszprémi Medve Ákos is dobol a koncerteken, jól kiegészítve Mikuli Ferenc basszusjátékát.
Külön érdekessége ezeknek fellépéseknek, hogy néha a trombitán játszó Kárpáti Dódi is előremerészkedik és punkszámokat recsegtet némi iróniával a hangjában és az előadásmódban. És persze nem szabad megfeledkezni a mindig kalapos, mindig mosolygós Balanyi Szilárd billentyűs zeneszerzőről sem, aki sokszor a lelkét adja az egész koncertnek, még akkor is segít, ha Kiss Tibi hangja egyszer-egyszer eltéved a felsőbb tartományokban. A Quimby tehát összességében a nyári turnéjának kapolcsi állomásán is remek örömzenét nyújtott, amelyen nagy volt az össztánc, és ebben részt vett mindenki a kamaszoktól kezdve a családanyákig és családapákig.
Aki pedig még ebben a tombolásban sem fáradt el, megtanulhatott a Folkudvarban igazi táncokat is, például csárdást, amelyhez a bakonyi Naszály Zenekar húzta a talpalávalót. Jó érzés volt látni, hogy a fiatalokat nemcsak a popkultúra érdekli, hanem a népzene is, tömegesen ropták a bakonyi táncokat Jávor Kata, Leidinger Dömötör és Farkas László instrukciói alapján.
Az est zárásaként, még a hajnalai kakasszó előtt természetesen megzendültek a hangszálak is, a Székely Himnuszt Berecz Pisti barátunkkal, a Fonó Budai Zeneház Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült népzenei művészeti vezetőjével, Örökös Aranysarkantyús táncossal énekeltük el, hogy valóban közösen jussunk el lélekben valahová a szivárványon túlra.
Borítókép: Blahaluisiana-koncert Fotó: Kállai Márton/Szabad Föld
