A Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter által írt, Radványi Géza és Balázs Béla klasszikussá vált, azonos című filmjén alapuló musical, amelynek ősbemutatója 1995-ben volt, mindig garancia a sikerre. Ennek egyik oka az édes-bús, szívbe markoló, ma fájdalmasan aktuálissá vált történet, amely a II. világháború sötét és kegyetlen világát megidézve az emberi érzelmek reményt nyújtó erejét megcsillantva mégis képes katarzist nyújtani. Ezt a megtisztító élményt segít megteremteni Dés László zenéje és Nemes István dalszövegei. A slágerré vált dallamok gyorsan magukkal ragadják a közönséget. Elrepítenek abba a világba, ahol a mindennapok szörnyűségei elől egyedül az összetartás, az egymás iránt tanúsított elfogadó és megértő szeretet jelenthet menedéket.
A darabban ez a menedék Simon Péternek, az egykori karmesternek a háza, amely – csakúgy, mint a háború sújtotta egész világ – kissé romos ugyan, de tele van hittel, reménnyel és szeretettel. Éppúgy, mint az említett művész lelke. Az általam megtekintett előadásban Rancsó Dezső alakította Simon Péter megfáradt, de a fiataloktól kapott reménynek köszönhetően újjáéledő karakterét. A színművész magával ragadó hangjával már önmagában megnyerte a közönséget, hiteles és mély érzelmekben gazdag játéka pedig tovább fokozta a lelki közösség érzését.
Az előadás sikerének másik garantált forrásai maguk a gyerekek, akiknek kedves-bájos produkcióit mindig szeretettel teli elfogultsággal nézi a közönség. Lássuk be: jó látni azt a természetes, őszinte és tiszta érzelmeken alapuló játékot, ami nekik még ösztönösen sajátjuk. És jó látni azt a fegyelmet is, amellyel ezt a játékot megélik.
A Pesti Magyar Színházban látható előadásnak is egyértelműen ők voltak a mozgatórugói. Remek kórussá, igazi csapattá alakulva energikusan és pontosan adták elő a közös dalokat. A szólót éneklő gyermekek is bátran, talpraesetten állták meg a helyüket. Kocsis Gergő Levente (Kuksi) és Sisák Emese (Pötyi) kedvességükkel és bájukkal, míg Czutor Simon (Szeplős) csibész, vagány kisugárzásával nyerte el a közönség szimpátiáját.
Az általam megtekintett előadás felnőtt főszerepeit, Hosszút és Évát Pásztor Ádám és Jenes Kitti alakították. A kölcsönös, azonnal megszülető vonzalom után fokozatosan épült ki a köztük lévő bizalom és kötelék. Játékukkal lépésről lépésre nyíltak meg és közeledtek egymás felé.
Jenes Kitti alakításában Suhancként jól ötvözte egymással a fiúnak öltözött, bántalmazott lány fájdalmait, sérelmeit, meg-megcsillantva az Évában szunnyadó anyai ösztönöket is. A Pásztor Ádám által életre keltett Hosszú személyisége fokozatosan vált egyre inkább felnőtt, másokért felelősséget vállaló férfivá. A darab végéhez közeledve elhangzó, a szerephez tartozó legjelentősebb dala is hasonlóképpen felépítve hangzott el.
Bár a magam részéről már az első néhány ütemnél is el tudtam volna képzelni valamivel több energiát, a dal végére Pásztor Ádám az általa közvetített energiákkal megérkezett oda, ahol szerintem Hosszú dalának szólnia kell. Elismerésre méltó, hogy a díszlet tetejének elérése és az erőkifejtés, amit a mászás igényelt, nem akadályozta, sőt segítette abban, hogy mind hangilag, mind színészi játékát tekintve kiteljesedjen.
Maga az említett monumentális, szinte állandó mozgásban lévő, jól kihasznált díszlet egyébként Csík György Jászai Mari-díjas díszlettervező munkáját dicséri. A megteremtett romos, kopár, széthullóban lévő világ érzetét keltő látvány is nagyban hozzájárult a többgenerációs közönség számára készült előadás hangulatának megteremtéséhez. Nem véletlenül vonzott a darab ezen az estén is a színházba nagyszülőket és unokákat egyaránt.
Borítókép: A darabban szereplő gyerekcsapat ügyessége, rátermettsége volt az előadás sikerének egyik fő oka (Fotó: Juhász Éva)
