Nagy szolgálatot tett a Multiverzum Kiadó a kortárs olvasóközönségnek, amikor közreadta Petőfi Sándor regényét (A hóhér kötele) és három novelláját, elbeszélését (A fakó leány s pej legény, A szökevények, A nagyapa): az örökre költőként az agyunkba égett Petőfi képe ugyanis árnyaltabbá válik, kiegészül. Mert ott van ugyan a költő ezekben a művekben is (különösen A hóhér kötele című regény szenvedélyes soraiban), de teljes értékű prózai munkák ezzel egy időben.
A hóhér kötele egy, a korban nem egyedülálló alkotásnak számító, nyugati mintázatokat követő, mégis ízig-vérig magyar bosszútörténet: „Andorlaki Máté halálosan beleszeret egy Róza nevű lányba, azonban az esküvőjük napján barátja, Ternyei Boldizsár olyan terhelő információt hoz nyilvánosságra, ami miatt nemcsak meghiúsul az esküvő, hanem tragédiák sorozata indul el”, áll a fülszövegben, és nincs ebben egy szónyi túlzás sem. A szenvedélyt az ifjú Werther hőfokán égeti derék Andorlakink, a bosszút pedig nagyjából Edmond Dantèsnak, Monte Cristo grófjának vehemenciájával, elszántságával és soha nem csillapodó gyűlöletével hajtja végre, sokadíziglen – nem véletlen a könyv mottója sem, egyenesen Jehovától „idézve”: „Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad- és negyedíziglen…”
Az a romantikus, túlzó szenvedély, amely Andorlaki Mátét fűti, kissé ugyan megmosolyogtató kétszáz év múltával olvasva, a szerző elkövet néhány tipikus hibát is (szerkezet aránytalansága, helyenkénti túlírtság, olykor szinte már überelhetetlen túlzások, illetve az, hogy néhol mintha maga sem tudná eldönteni, kedélyes korhelytörténetet vagy vérkomoly bosszúsztorit ír), és egyáltalán semmit nem tesz azért, hogy a főhőst szimpatikus embernek fesse le (így a vele való akaratlanul vágyott olvasói azonosulás egy idő után lehetetlenné válik)… mégis igen komoly szépirodalmi munka, amely akkor is számot tarthatna az érdeklődésre, ha történetesen nem Petőfi Sándor írja.
A költő kitörölhetetlenül ott van a nyomokban Hamletet is tartalmazó sorokban, fordulatokban: „– Megölöm magam! – ezzel végzém. Nem akarok tovább élni, nem élhetek tovább. Hiszen már úgyis eleget éltem! Boldog voltam néhány percig… vagy hónapig? Boldogságban oly hamar jár az idő; és boldogtalan vagyok néhány század… vagy csak óra óta? boldogtalanoknak oly lassú az idő. És én e kínt tovább szenvedjem?... Minek szenvedjen az ember, mikor oly könnyű menekülni minden bajtól? De nem gyávaság-e meghajolni, eltörni a fájdalom alatt? Nem a legnagyobb gyávaság-e az öngyilkosság?... És ha mindjárt az is, mit én bánom!”, és így tovább. Vagy: „Kiértünk a városból. A fehér róna úgy állt előttünk, mint egy óriási terített asztal; rajta egy tányér… a hollók tányérja… az akasztófa.”
De ott van a nyelvzseni is („Bánni kezdtem vakmerényemet”), ott van a túlzó és szenvelgő romantika és borzongató gótika a kiásott halott menyasszonnyal, egyebekkel, és ott van a humorizálva sziporkázó szerző is: „– De remélsz? – Ki ne remélne! A remény olyan olcsó áru, mit legszegényebb ember is megszerezhet… az ily szegény is, mint magam vagyok. – S mennyire vagytok már? – Még semennyire. – Ez nemigen sok. De beszéltél vele?” Vagy amikor az ágrólszakadt, alkoholizmusba menekülő főhős először találkozik a szintén ágrólszakadt, de kedélyes és folyton Gvadányit idéző ivócimborájával: „– Ön bölcs férfi, csalhatatlan igazságot beszél. Exercitium facit virum... tudja, mit tesz ez? Érti ön a latin nyelvet? – Meglehetősen. – Igen? hah… e csárda meg nem érdemli e szerencsét. Egyszerre két tudós benne! De a sors gyakran méltatlanokra pazarolja kegyeit. Uram, ha én itt csaplár volnék, s ily két tudós férfiú tisztelné meg jelenlétével házamat: tejben-vajban füröszteném őket egy hétig és ingyen. Hanem ebben a kocsmárosban nehezen lesz annyi emberség, hogy ezt megtegye velünk, mit gondol ön?”
Sőt, a novellákban (amelyek abszolút tökéletes alkotások a maguk nemében) aztán ott van a kikacsintva, kiszólogatva viccelő, kedélyes szerző hangja is, amelyet a valamivel később jelentkező Mikszáth Kálmán műveiben csodálhatunk meg teljes pompájában: „Marci apját Csigolya Fiatal korában szép kis vagyont szerezgetett össze, de egyszer eszébe jutott, hogy jó volna már nemcsak szerezni, hanem költeni is, s erre nézve legcélirányosabbnak tartotta magát a boritalnak adnia, minthogy ezen nemes hivatalban az ember költ ugyan, de mégsem mondhatni, hogy a pénzt kidobja, inkább elnyeli.
Csigolya Dániel nagyeszű ember lehetett, mert az ivásba igen hamar beletanult, pedig ez nehéz mesterség, nekem legalább az volt. Én egypár esztendeig gyakoroltam a legnagyobb szorgalommal, míg néminemű tökéletességre vihettem. Ez akkortájban volt még, mikor a nagy boritalt virtusnak tartották. Hála istennek, ezek az idők már lejártak, s én úgy elfelejtettem az ivást, mintha soha nem is tudtam volna. Szegény kocsmárosok, én szívemből sajnállak benneteket, de szívemből óhajtom, hogy minél többen akadjanak, kik példámat követik.”
Hatalmas élmény és rendkívül szórakoztató, sőt tanulságos ezt a prózakötetet olvasni: látni lehet, hogy a zseni az zseni, bármilyen műnemben alkot is, de azt is, mint tanulja meg és tökéletesíti szép sorban a prózanyelv használatát. Micsoda regények, novellák és elbeszélések születhettek volna még, ha hosszabb élet adatik Petőfi Sándornak! De azt hiszem, így is örülhetünk és elégedettek lehetünk. Olvassuk az életművet, ne csak idén, hanem minden időkben.
