A kozmikus horror alapműveként számon tartott Cthulhu hívása című regény 1926-ban született a kiváló Howard Phillips Lovecraft (1890–1937) tollából, és számos, örök érvényűre kijegecesedett sora és bekezdése ismerős lehet számunka: „Ami egyszer felmerült, az újra elsüllyedhet, és ami egyszer elmerült, az újra felemelkedhet. Irtózat várakozik és álmodik a tenger mélyén és romlás rágja az emberek düledező városait.” Vagy: „Csak a költészet vagy a téboly képes leírni a zajokat, amelyeket Legrasse emberei hallottak, amint átküzdötték magukat a sötét mocsáron a vörös fények és a tompa dobszó irányába.” Illetve: „Ezek a lények mind kihaltak még földtörténeti korokkal az ember születése előtt, de léteznek bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvező az Örökkévaló Ciklus során, feltámaszthatók. Mert ők a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.” Végül pedig: „Nem halott az, mi fekszik örökkön, / A halál sem ér át a végtelen időkön.”
Lovercraft maga teremtette mitológiai és űrmitológiai térbe (és szellembe!) helyezi lényeit és a megírt embereket; az emberek közötti viszonyok, rokonsági szálak bonyolultak, a hitelességet emellett további rengeteg adat, idézet, kvázi-hivatalos dokumentum, értekezés, pontos helyszínek és dátumok igyekeznek erősíteni, csakúgy, mint a másik nagymester, Edgar Allan Poe esetében.
Ezek a „régi” mesterek nagy titkok tudói: arról, hogy az olvasót miként kell helyzetbe hozni, kellemesen megborzongatni, megriasztani vagy annyira megijeszteni, hogy a haja szála is égnek álljon, mindent tudnak, sőt: mindez a kisujjukban van. Jobban tudják egyébként, mint a hentelős hollywoodi filmek forgatókönyvírói; mert a rémségek ugyan napjainkban erőteljesebbek lettek, elsősorban a képi megjelenítés miatt, de a régi szerzőknek nem állt kép a rendelkezésükre: mindent el kellett képzelniük, illetve mindent meg kellett úgy írniuk, hogy az olvasót kirázza a hideg, szinte lássa maga előtt. Hogy pontosan azt lássa, amit ők akarnak, hogy lásson.
