Az írott kútfők és mondák után a szerzők tanulmányokban dolgozzák fel az Attilához köthető hazai emlékezet sarokpontjait, illetve azokat a visszatérő elemeket, ami a magyar krónikás és mondaanyag sajátossága.
A kötet számos régi kérdést vet fel új megközelítésben a hunok királyáról. A szerzők úgy vélik, hogy a néprajzi gyűjtések során fellelt, Attiláról szóló történeti mondák, az Attiláról szóló helyek nem lehetnek csupán a XIX. századi közoktatás és a történelmi ismeretterjesztés következményei. A Kárpát-medencében fellelt több száz Attiláról szóló szövegvariáns azt sejteti, hogy Attilának, a hunok királyának az alakja megmaradt a korábbi évszázadokban is.
A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy amíg a mai, nyugati populáris kultúra termékeiben – könyv, film – Attilát barbár hódítóként kezelik, addig Árpád-házi királyaink, magukat Attila örökösének tartották.
Úgy vélték, hogy a Kárpát-medence meghódítása Attila örökségének visszaszerzése volt. Emlékeztetnek arra, hogy II. Géza király testvére, Zsófia hercegnő a magyarok uralkodóját egyenesen a „hunok királyának” nevezte 1150 körül. Hoppál Mihály tanulmányában ugyancsak egy, a XIX. századtól egyre jobban szemben álló véleménykülönbségre hívta fel a figyelmet. Amíg a hivatalos – nyugati krónikákat, történeti munkákat feldolgozó – történetírás szerint Attila dicsőséges alakja, illetve a magyarok hun rokonsága mítosz, addig a népi elbeszélések ezen származáseredet mellett tesznek tanúbizonyságot. Hoppál Mihály tanulmányában amellett érvel, hogy a mítoszok az emberi közösségek hosszú távú emlékezetének részei.
Attila temetése kapcsán úgy véli, hogy a hazai folklórhagyományban megmaradtak a keleti párhuzamok.
Magyar Zoltán néprajzkutató Csaba királyfit mint a visszatérő hős alakját mutatja be. Rámutat arra, hogy a királyfi személye már a XIII. századtól kezdve dokumentálhatóan része lehetett az erdélyi, székelyföldi szóhagyománynak. Szabados György tanulmányában ugyancsak a mítosz és a történelem kapcsolatával foglalkozik. Felhívja a figyelmet arra, hogy Attila király emléke nem halványult el az Árpád-ház kihalása után sem, fennmaradt az Anjou-kori krónikákban, ott található a Thuróczy Jánosnál és a későbbi művekben is.
