A gépezetként működő, látványos színpadkép, a szuggesztív hangkulissza és a szereplők határozott mozgása mind ígéretes előadást sejtet. A háttérben álló, korláttal kiegészített emelvény – a nézőtérrel párhuzamosan futó járás –, az aláereszkedő, felvonásonként változó csillárok, lámpák, s az emelvénnyel merőlegesen elhelyezkedő tükrök teremtik meg az arisztokrata villa illúzióját Ivo van Hove koncepciójában. Mindezt azonban ritkán használja a rendezés: főként Orgon és Tartuffe belépőire korlátozza, míg a színpad elülső részéhez kapcsolódó lépcsőn életképeket hoz létre, amellyel a diszfunkcionális családról fogalmaz meg állításokat. A szereplők egymáshoz fűződő viszonyát, s Orgonnal való kapcsolatukat jeleníti meg egyszerűen a proxemika (a testek egymáshoz való távolságának, pozíciójának) eszközeivel. Az igazi dráma a színpad elülső terében, egy fehér vásznon zajlik. Ezen a tatamiszerű díszletelemen ütköznek meg a karakterek a szavak által. Amit ugyanis tiszteletben tart a rendező, s ami az előadás erénye, az Molière szövege. A dráma jelentős húzások nélkül hangzik el, amelyet a színészek bravúrosan, finom mimikával és gesztusokkal keltenek életre.

A cselekmény síkja ugyanakkor meglepetéseket rejt: ugyanis nem a manapság megszokott öt felvonásos, 1669-ben átírt drámaverziót vitte színre a francia társulat, hanem a szerző három felvonásos változatát. Ezt Molière 1664-ben mutatta be, ám XIV. Lajos az arisztokrácia nyomására betiltotta, mivel a társadalmi paródia határozottan szólalt fel a vallásosság – s legfőbbképpen az álszent viselkedés ellen, amely nem volt a korabeli uralkodói udvartól idegen. Az ősverzió azonban nem maradt fenn teljes egészében, így részben a drámaelemzés eszközeivel, részben levéltári forrásokra támaszkodva rekonstruálta az anyagot Georges Forestier, a XVII. századi színháztörténet szakértője és Isabelle Grellet.
Mitől speciális a rövidebb változat?
Marianne és Valér szerelmi szálát nem tartalmazza, így a Tartuffe és Marianne házasságát célzó apai döntés is hiányzik. Damis és Tartuffe konfliktusa és az álszent férfi szerelmi próbálkozása Elmira irányába viszont sokkal nagyobb hangsúlyt kap. A híres késleltetés helyett Tartuffe már a második felvonásban felbukkan, s később, viszonylag hirtelen következik be Orgon döntése, miszerint feleségét és fiát is kitagadja örökségükből, hogy mindent a látszólag szent életű szélhámosra bízzon.