A gépezetként működő, látványos színpadkép, a szuggesztív hangkulissza és a szereplők határozott mozgása mind ígéretes előadást sejtet. A háttérben álló, korláttal kiegészített emelvény – a nézőtérrel párhuzamosan futó járás –, az aláereszkedő, felvonásonként változó csillárok, lámpák, s az emelvénnyel merőlegesen elhelyezkedő tükrök teremtik meg az arisztokrata villa illúzióját Ivo van Hove koncepciójában. Mindezt azonban ritkán használja a rendezés: főként Orgon és Tartuffe belépőire korlátozza, míg a színpad elülső részéhez kapcsolódó lépcsőn életképeket hoz létre, amellyel a diszfunkcionális családról fogalmaz meg állításokat. A szereplők egymáshoz fűződő viszonyát, s Orgonnal való kapcsolatukat jeleníti meg egyszerűen a proxemika (a testek egymáshoz való távolságának, pozíciójának) eszközeivel. Az igazi dráma a színpad elülső terében, egy fehér vásznon zajlik. Ezen a tatamiszerű díszletelemen ütköznek meg a karakterek a szavak által. Amit ugyanis tiszteletben tart a rendező, s ami az előadás erénye, az Molière szövege. A dráma jelentős húzások nélkül hangzik el, amelyet a színészek bravúrosan, finom mimikával és gesztusokkal keltenek életre.
A cselekmény síkja ugyanakkor meglepetéseket rejt: ugyanis nem a manapság megszokott öt felvonásos, 1669-ben átírt drámaverziót vitte színre a francia társulat, hanem a szerző három felvonásos változatát. Ezt Molière 1664-ben mutatta be, ám XIV. Lajos az arisztokrácia nyomására betiltotta, mivel a társadalmi paródia határozottan szólalt fel a vallásosság – s legfőbbképpen az álszent viselkedés ellen, amely nem volt a korabeli uralkodói udvartól idegen. Az ősverzió azonban nem maradt fenn teljes egészében, így részben a drámaelemzés eszközeivel, részben levéltári forrásokra támaszkodva rekonstruálta az anyagot Georges Forestier, a XVII. századi színháztörténet szakértője és Isabelle Grellet.
Mitől speciális a rövidebb változat?
Marianne és Valér szerelmi szálát nem tartalmazza, így a Tartuffe és Marianne házasságát célzó apai döntés is hiányzik. Damis és Tartuffe konfliktusa és az álszent férfi szerelmi próbálkozása Elmira irányába viszont sokkal nagyobb hangsúlyt kap. A híres késleltetés helyett Tartuffe már a második felvonásban felbukkan, s később, viszonylag hirtelen következik be Orgon döntése, miszerint feleségét és fiát is kitagadja örökségükből, hogy mindent a látszólag szent életű szélhámosra bízzon.
Az előadás nagy erénye a párbeszédek és a viszonyok kidolgozásában rejlik. Ivo van Hove sokat bíz a színészekre, akik mesterien ábrázolják a rájuk osztott szerepeket. A dráma nem tűnik porosnak: a jól megírt jellemek és szituációk, úgy tűnik, bármely korban aktuálisak.
Igaz ez a kortárs köntösbe bújtatott miliőre is. Kiemelkedik Christophe Montenez játéka Tartuffe-ként: negédes, meghunyászkodó stílusa az első pillanattól kezdve kivált egyfajta elemi undort, míg igazi személyiségét a másodperc tört része alatt képes felszínre hozni, amely által hihetővé válik az Elmirát játszó Marina Hands ijedtsége. A díszlet azonban csak látványos háttérként szolgál, s a drámai hatást csökkenti az, hogy minden cselekmény a tatamin zajlik. A színészeknek láthatóan nehézséget okoz, hogy mozgásuk a színpad parányi részére korlátozódik, nem mozoghatnak szabadon. Ennek okán pedig a rendezés kiszámíthatóvá és egysíkúvá válik, hiszen nem történik váratlan esemény vagy színpadi megoldás: ha láttuk az első öt percet, akkor mindent láttunk.
Fejtörést okoz a zárójelenet. A dráma rövidebb verziójában nem érkezik az arisztokrata család megmentésére a mesebeli fordulat, azaz a királyi elfogatóparancs (rex ex machina).
Tartuffe nem lepleződik le, nem zárják börtönbe: minden következmény nélkül kitúrhatja Orgont és családját házukból és vagyonukból. Ez azonban mégsem magyarázza meg azt, hogyan kapcsolódnak a Kertész utcai Shaxpeare-mosóba is beillő karakterek az első két órában látott családhoz. Állapotos, frivol Elmira, rongyos Orgon, halott Pernelle és transzvesztita Damis. Úgy tűnik, a Comedie Francaise nemcsak XIV. Lajos cenzúráját vette át, hanem a sok helyen divatos LMBTQ+ narratíváját is. Hogy erre miért volt szükség? Nem igazán értjük. Hogy ez agyonvágta-e az egész előadást? De még mennyire.
Ivo van Hove belga rendező, a holland Toneelgroep Amsterdam művészeti igazgatója. Sokan ismerhetik Off-Broadway avantgarde kísérleti rendezéseiről, ahogyan Broadway-előadások kapcsán is. 1981 óta aktív rendező, az elmúlt években az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválon, a Velenei Biennálén, a Bécsi Fesztiválon is kulcsszerepet töltött be. Rendezett már a hamburgi Deutsches Schauspielhaus-ban, a Staatstheater Stuttgartnál, valamint a New York Theatre Workshop társulatánál is. Az ultramodern minimalizmus és a színházi expresszionizmus vált védjegyévé, s ez teszi alkotásait egyedivé.
