Erőteljes nyelvezetű, formai újításokban és újszerűségekben bővelkedő, rendre finom humorral és drámaisággal átszőtt könyv A Bálnacsont Színház. Három vidéki, meglehetősen vagyonos angol kisgyerekről szól (akik meglepően éretten diskurálnak, de volt alkalmuk megérni, sőt koraérni, hiszen nem volt például telefonjuk) közvetlenül az első világháború után, akik részben féltestvérek (a legnagyobbik apja közös a középsőével, a középsőnek meg az édesanyja közös a legkisebbel), két lány (Cristabel és Flossie), egy fiú (Digby), akiket a csillogó életet élni akaró szüleik, különösen az anyjuk eléggé elhanyagol, így azzal szórakoztatják magukat, amit az angol partokra vet a tenger, jelesül egy döglött bálnával, amelyet birtokba vesznek, és a csontjait később felhasználják saját színházuk kialakítására, annál is inkább, mert egész gyermekkorukban tobzódnak a szerepjátékokban és a színészkedésben.
A könyvnek körülbelül a feléig olvashatjuk ezt a rendkívül szórakoztató, kedves, ugyanakkor felnőttek világát mindennél élesebben látó és bíráló történetet – a kötet második felében az immár felnőtt fiatalok a második világháború közepette ügynökök lesznek, akiket átdobnak Franciaországba, hogy ott küzdjenek a nácik ellen, és itt rendre kiderül, hogy a gyermekkorukban kialakított vagy már meglévő színészi képességeiknek igencsak hasznát veszik. A regénynek ez a második fele klasszikus, izgalmas és jól megírt háborús történet, nagy és rettenetes áldozathozatallal, drámával, vérrel, pattanásig feszülő helyzetekkel – ez is nagyon élvezetes és olvasmányos szöveg, de a kötet első fele az, ami szinte teljesen társtalan egyébként.
Néhol meglehetősen rendhagyó módon naplók, levelek, jegyzetek, plakátok, írásképbe kódolt történések, hírek írják tovább a cselekményt (vagyis töltik ki a cselekmény hiányzó részeit), máshol rendkívül irodalmi stílus vagy pedig igen mulatságos humor dominál.
Hadd mutassak példát először az irodalmi értékekre, a tömény, erőteljes és metaforikus nyelvezetre: „Chilcombe sokormú, sokkéményes, repkény borította udvarház, elefántszerű fáradt nagyság lengi körül”; „Jasper udvarlása főleg abból állt, hogy történelmi tényeket hordott eléje, mint macska a döglött egereket, nem érdekelte, örülnek-e nekik”; „Cumberlandben akárhova nézel, olyan festői a táj, amitől az embernek kedve támad a valláshoz vagy az akvarellfestéshez”; „Enyhe este volt, lágy szürke és zöld bolyhos”; „Az áprilist újabb viharok söprik el, úgy gördül a mennydörgés az öbölben, mint egy fa tekegolyó, aztán pukedlizve belép a május, és Dorset szédült lelkesedéssel kivirul, mint fiatal lány az első megyei bálján, mikor erőskezű gazdálkodó pörgeti meg a táncparketten”, végül pedig a kislány Cristabel tetteinek leírása, amikor birtokba veszi a bálnát: „Végül felér a csúcsra. Óvatosan feláll, előhúz egy házilag készített zászlórudat a hátáról, a kötések alól, majd lábujjhegyre emelkedik, hogy elég magasról és elég nagy erővel döfhesse a zászlórúd hegyes végét a döglött bálnába, a leviatánba, amely hatvan láb hosszan hever a parton, az óceán sötétzöld mélyétől bűzlik, amin átvágott, mielőtt a vihar kisodorta az ő partjára, ahol magáénak jelölheti: Cristabel Seagrave-é. Hatalmas hadiüvöltést hallat, visszhangzik az öbölben, az öbölben, az öbölben.” (Külön érdekesség, hogy az elbeszélés jelen idejű, ami egyfelől meglehetősen szokatlan, másfelől igen erős dinamikát ad a szövegnek.)
És akkor lássunk néhány példát a humorra, szellemességre is: „Olyan a képe, mint az édesapjáé, de lány bizony. Mrs. Seagrave nem örül neki. Azt mondja, olyan, mint egy káposzta. (…) Cristabel felsóhajt. Nem ezt szerette volna.
Az öcsikének szóló leveleket ki kell szedni a párnája alól. A kavicsokat az arcokkal szintén. Fájdalmas csapás, de ennek ellenére némi együttérzés van benne a káposztababa iránt, akit nem szeret az új anyuka. A húgocskák is biztos jók valamire. Tudnak szőni és egyszerű, tápláló ételeket főzni. Néha ápolják az idős szülőket, mikor senki más nincs ott. Néha sziklához láncolják őket, és felajánlják áldozatul. Az ilyesminek esetleg ő is hasznát veheti”; „Betty eligazítja a ruháját, elrendezi hatalmas, ellentmondást nem tűrő keblét”; „Azt mesélte Flossie-nak, hogy rövid, de lelket összetörő viszonya volt egy norvég tengeralattjáróssal, és nem tud sírás nélkül ránézni egy ecetes heringre, de ettől eltekintve meglehetősen jókedvű volt”, illetve: „Anya telefonált tegnap a Savoyból, Willoughby bácsit kereste, de ő elment Lord Akárkivel Írországba. Küldött egy lapot, hogy ott még tisztességes whisky van a kocsmákban, úgyhogy megtesz mindent Angliáért azzal, hogy kiissza őket belőle.”
Joanna Quinn könyve nagyregény, a szó minden értelmében: dicséretes mértéktartás, angol elegancia, visszafogott, de remek stílus jellemzi, amelyik akkor sem kezd el sietni, mikor izgalmasabb történethelyhez érkezik – ilyenkor is szépen, komótosan hömpölyög előre, az olvasó legnagyobb gyönyörűségére.
Joanna Quinn: A Bálnacsont Színház. Fordította: Katona Ágnes. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023.
