Az eszmecsere házigazdája és moderátora Nagy Viktor rendező, az MMA Színházművészeti Tagozatának vezetője volt, aki köszöntő beszédében egyebek között arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy nem véletlenül kongatják sokan a vészharangot a vidéki operajátszás ügyében.
Mint mondta, véget ért az az aranykor, ami az 1960-as évektől a 1990-es évek elejéig tartott, amikor olyan nemzeti színház típusú társulatok jöttek létre például Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Győrben és Miskolcon, amelyek életében az operának nagyon komoly szerepe volt.
Hangsúlyozta, hogy nem fogytak el az előadók, nem fogyott el a tehetség, és nem fogytak el a rendezők, azonban elfogyott az akarat és a koncepció. Kifejtette azt is, hogy több tényező is hozzájárult a jelenlegi állapot kialakulásához. Egyrészt a krónikus pénzhiány, ami miatt a színházak elsősorban az igen költséges operajátszást számolták fel. Ezzel együtt más műfajok kerültek előtérbe. Emellett komoly hiányosság figyelhető meg a képzés terén is, ugyanis a színházak ma már nem nevelnek ki maguknak énekes gárdát. – Eddig nem foglalkoztunk strukturális kérdésekkel, belenyugodtunk abba a helyzetbe, ami adott. De most már elérkeztünk egy végponthoz, ahol nem hagyhatjuk nyitottan a kérdést. Nem tudom, hogy mi a fontosabb: a pénz, a képzés, az akaraterő, netán a művészi színvonal emelése, de az biztos, hogy a megoldás bennünk van – fogalmazta meg a konferencia jelentőségével kapcsolatban Nagy Viktor rendező.
A rendezvény első felszólalója Tóth Péter zeneszerző volt, aki egyebek mellett kiemelte, hogy a vidéki operajátszás kapcsán leggyakrabban elhangzó problémák a pénzhiány, valamint az, hogy a vidék a budapesti operaénekesektől várja a megváltást. Megoldás lehetne, ha azokban a városokban, amelyekben létezik zeneművészeti kar, a színházak a hallgatókra alapoznának az előadások létrehozásakor, ami egyben az egyetem presztízsét, a tanszék rangját is emelné.
Mint mondta, maguk a zeneművészeti karok hozhatnának létre félkész előadásokat, amelyekből a színházban teljes produkciók születhetnének.
Tóth Péter másik hangsúlyos gondolata szerint együttműködések keretében a színházak közös bemutatókat alkothatnának, amelyeket forgószínpadszerűen miden évadban más helyszínen játszanának.
Második felszólalóként Gulyás Dénes, a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatának vezetője osztotta meg gondolatait és tapasztalatait. Egyebek között arról számolt be, hogy a közelmúlt pluszterhei – köztük a pandémia, a háború és energiaárak rendkívüli növekedése miatt még tovább romlott az amúgy is nehéz anyagi helyzet, amit a Kodály Központban színpadjára szcenírozott előadásokkal, énekszakos hallgatók bevonásával, díszletek helyett ugyancsak hallgatók által készített animációkkal próbálnak megoldani. Meglátása szerint segítséget jelenthetne, ha a Pécsi Nemzeti Színházat kiemelnék a kettős finanszírozás rendjéből, és tisztán állami tulajdonba helyeznék.
A jövővel kapcsolatban kiemelkedően fontos gondolat volt Gulyás Dénes felszólalásban, miszerint el kell érni, hogy minden gyermek megtapasztalhassa a művészetek nyújtotta impulzusokat. Ehhez az ének-, színház-, dráma-, vagy vizuáliskultúra-órák mellett egy olyan programra van szükség, amely a művészetek szintézisét közvetíti, a gyermekek aktív közreműködésével.
Hiszen ők lesznek a jövő alkotói, befogadói.
Mohos-Nagy Éva, a Debreceni Tudományegyetem Zeneművészeti Karának professzor emeritája a vidéki színházak végvárakhoz hasonló szerepét hangsúlyozta, majd leszűrhető tanulságok forrásaként felelevenítette a debreceni operajátszás fénykorát is. A helyi zeneiskolák betanítást végző énekpedagógusai, illetve a helyi kórus kiemelkedő szerepet játszottak az előadások létrehozásában. Nagy jelentősége volt az állandó, jól összeszokott társulatnak. Fontos volt a vidék kulturális igényeinek kiszolgálása is, ezért nagyon sok tájelőadást játszottak kultúrházakban, majd a vidéki közönséget vitték be a Csokonai Nemzeti Színházba.
A fiatal közönség nevelésére is hangsúlyt helyeztek:
vasárnap délelőttönként ifjúsági előadásokat tartottak. Az operatársulat magyar nyelven játszott, mert Debrecen és vidék közönsége igényelte a magyar nyelvű előadásokat. Nincs ez másképp ma sem, ezért sokkal több figyelmet kellene fordítani a magyar nyelvű zenei anyag bemutatására és a magyar hangzók érthető éneklésére. A jelenről szólva kiemelte, hogy 2008-ban sikeres akkreditáció eredményeként a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán is elindult az operaének mesterképzés, aminek a célja a megfelelő utánpótlás nevelése a vidéken működő színházak és zenei együttesek számára, és esélyegyenlőséget adni a vidéken élő fiataloknak.
Mátyássy Szabolcs, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója ugyancsak az énekesek és a saját zenekar hiányát emelte ki a nehézségeik közül. A debreceni teátrumot a Kodály Filharmónia zenészei segítik. Van egy szívvel-lélekkel éneklő, 35-40 fős kibővített kórusuk, amiből azonban olykor a nyolcvanfős sem lenne sok. Hozzátette, reális a félelem, hogy a társulat tagjai a gyárakba vándorolnak dolgozni, és nem tudja megfelelő szakemberekkel pótolni őket. Arra is kitért, hogy nyáron, amikor átvette az igazgatói posztot, a színháznak semmiféle kapcsolata nem volt, semmilyen oktatási és semmilyen kulturális intézménnyel. Ezen a téren már elindult egy együttműködés.
A jövőben ugyanakkor a mecenatúra kiépítésére is nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Itt hozta fel példaként a nemesekből, jeles tudósokból és művészekből álló egykori firenzei Camerata társaságokat.
Kesselyák Gergely karmester a vidéki operajátszás kapcsán egyebek mellett arra emlékeztette a jelenlévőket, hogy az ország lakosságának körülbelül 70-75 százaléka a vidéki operatagozatok előadásain találkozhat először a műfajjal, és ha rossz élményt kap, lehet, hogy örökre eltávolodik tőle. Elmondta, hogy létrehozna egy munkacsoportot, amelybe bevonná az érintett színházak zeneigazgatóit, főigazgatóit és a téma iránt érzékeny kultúrpolitikusokat is. Véleménye szerint ugyanis közösen, a kormányzattal is együttműködve kellene kidolgozni egy szakmai koncepciót,
ami tartalmazná az önálló operatagozatok rehabilitációjának menetét és azok későbbi működését.
A felszólalók sorát Pataki András rendező, kulturális menedzser zárta, aki szerint szövetségre kell lépni az értékközvetítés érdekében. Pataki András kiemelte, hogy egy olyan szakmai összefogásra van szükség, ami koncepciót tud alkotni, amit aztán le lehet tenni a megfelelő asztalra. Felszólalásában sok egyéb mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy a közönség soraiban döntő többségében nem fiatalok ülnek, kivéve, ha kifejezetten nekik készült előadásról van szó. Szükség van olyan programokra, amelyek segítenek kialakítani a befogadói attitűdöt a gyerekekben és a fiatalokban egyaránt. Ezt a célt szolgálta az óvodásokat és alsó tagozatosokat megcélzó Vitéz László program, a felsősöket megszólító Lázár Ervin program, illetve a KultUp – Belenősz a kultúrába! elnevezésű, középiskolásoknak szóló projekt, amelyben egy kulturális értékekkel fölszerelt művészeti kommandó megszállja az adott iskolát, középiskolát, és például operaáriát énekel a folyosón a nagyszünetben. Hozzátette, hogy már elindultak ilyen kezdeményezések, de ezeket is együtt, szakmai közösségként összefogva kell tovább éltetni és folytatni.
Borítókép: Walter Rózsi néhai operaénekes egykori otthona adott otthont a rendezvénynek (Fotó: Walter Péter/MMA)
