– A napokban jelent meg az ön által írt Kunkovács – „Nekem a sors fényképezőgépet adott a kezembe…” című kötet. Miben rejlik a kiadvány aktualitása?
– A kötet egy nagyobb tanulmányból és egy albumból áll, amelyben igyekeztem Kunkovács László munkásságát a hazai fotográfia keretrendszerében elhelyezni. Hihetetlen, de az alkotó számos kiállítása, könyve és a vele készült interjúk tucatjai ellenére is ez a hatalmas életmű nem igazán találta meg még a helyét ebben a keretben.
– Mi lehet az oka annak, hogy ennyire nehéz Kunkovács László munkásságát pozicionálni?
– Elsősorban azért lehet ez így, mert Kunkovács László nemcsak fotográfusként, hanem autodidakta néprajzosként és őstörténészként is alkotott. Ilyen szemlélettel próbálta meg értelmezni és megörökíteni tereptapasztalatait, munkássága így legalább két-három szakma kereszteződésében helyezkedik el. Ebből viszont az következett, hogy fotográfusoknak túlságosan néprajzos, néprajzosoknak meg túlságosan fotográfus a módszere és szempontrendszere. Éppen ezzel, a tudományos vagy műfaji határokon keresztül-kasul járó, kereső attitűddel volt képes ugyanakkor egyéni látásmódot kialakítani.
Első albuma, az Ősépítmények című kötet is ezzel a szemlélettel tudott nagy hatást gyakorolni nemcsak a fotográfiában vagy a néprajzban, hanem még az építészetben is!
Ebben a kötetben ő alkotta meg az „épületősök” vagy „ősépítmények” fogalmát, felismeréseit pedig, amelyek mellett a képeivel érvelt, tudtommal a mai napig tanítják.
A másik nehézséget az jelenti, hogy Kunkovács a fotográfián belül is számos műfajban alkotott. A néprajzinak nevezett témákon túl riporterként is működött, fényképezett ipari beruházásokat, barlangkutatókat, bányászokat, de még a tenger alatti régészetet is. Életműve tehát nagyon színes, ezért igazán nagy kihívás egységében bemutatni.
– Hogyan tudott kibontakozni egy ilyen sokszínű pálya?
– Kunkovács László gyermekkorától sokat olvasott, érdeklődött a természet és a világ eseményei iránt, és apja, aki tanító volt, táplálta ezt az érdeklődést. Pályája elején az MTI-nél országjáró tudósítóként dolgozott, ami esetében azt jelentette, hogy vidéki kiküldetései alatt szabadon mehetett az országban bárhová és saját témákat is feldolgozhatott, vagyis lényegében engedhetett egyre szélesedő kíváncsiságának. Szeretett kísérletezni, élvezettel fotózott, kipróbált mindenfajta objektívet, újfajta technikákat, figyelte a külföldi sajtót.
A National Geographic lett az eszményképe, olyan témákat és úgy szeretett volna fotózni és megírni, amelyekkel ott találkozott.
Kezdetben lenyűgözték a szocialista nagyipari beruházások, Visontáról vagy éppen a szerencsi cukorgyárról gyönyörű ipari tájképeket készített. Látásmódja azonban egyre erősebben különbözött a kortárs fotográfusok többségétől. Ezeket a nagyberuházásokat vagy a „mezőgazdaság szocialista átalakulását” például nem a szocialista propaganda heroizáló modorában mutatta meg.
Ő a vidéki ember szemével láttatta ezeket a konstrukciókat.
– Hogyan talált rá azokra a témákra, amelyek végül híressé tették?
Szemlélete az 1960-as évek vége és 1970-es évek közepe között forrt ki, ekkorra találta meg központi témáit, és ezeket követte, amikor otthagyta korábbi munkahelyét, a Magyar Távirati Irodát. Alapvetően a vidéki emberek élete érdekelte, a paraszti életmód azon területei, amelyekben valami ősit, a hagyomány folytonosságát vélte felfedezni. Ténylegesen azt örökítette meg, hogy hogyan alakul át ez az életmód, óriási életműve ezért nagyon értékes kordokumentum is.
Mindezt azonban nem a veszteség tudata és keserűsége határozta meg, mert azt kereste, ami tovább él, és ezt a környezet elfeledett elemeiben, a nagyon finom mozdulatokban, a tárgyakhoz, az állatokhoz, meg az emberek egymáshoz való viszonyába találta meg.
Képein felsejlik, hogy hogyan adódnak tovább azok a kulturális tudások, amelyek a paraszti társadalmat évszázadokon át jellemezték. A lacikemencékről szóló sorozatában például egészen gyönyörűen mutatta meg az anyaggal való bánáson, a sárral való testi kontaktuson, a „simogatáson” keresztül a földhöz és az abból gyúrt, tűzben életet formáló szentélyhez való kötődést: egy egész ezredév mentalitástörténetét. A tárgyakhoz fűződő szeretetkapcsolat jelenik meg számos képén. Ezeket a motívumokat, a múlt tudásának kontinuitását először a magyar vidéken kereste. Pásztorokhoz, halászokhoz járt, hogy megörökítse az életüket, azokat a finom gesztusokat, amelyeket sok-sok generáció tapasztalata hozott létre. Később az érdeklődése kiszélesedve kelet felé fordult és a sztyeppei népeknél kereste mindazt, ami közös lehet bennünk.
– A transzcendenssel való kapcsolat megjelenik ezeken a képeken?
– A transzcendensre való utalás sokszor jelen van a képein, ez egy külön tanulmányt érdemelne, de érdekes módon Kunkovács életművében a direkt módon vallással foglalkozó képek száma nem jelentős. Persze, számos képet készített sámánokról és azon kevesek egyike, aki révülés közben is fényképezhette őket. Ez talán rámutat arra is, hogy milyen könnyen tudott közös nyelvet kialakítani azokkal, akiket fényképezett. Azonban a sámánokat megörökítő képein sem a sámánizmus Kunkovács fő kérdése, nem a rituális jelenségek foglalkoztatták elsősorban, hanem az, hogy a sámánizmus, illetve maga a sámán hogyan része az adott kultúrának.
Ez a holisztikus, a részre az egész összefüggésében figyelő szemlélet az egyik legfontosabb sajátossága munkájának.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a kötet létrehozása közben?
– Ezt az elképesztően hatalmas és jelentős életművet egyrészt a maga komplexitásában, másrészt pedig úgy bemutatni, hogy az ismert Kunkovács mellett láthatóvá váljon a szélesebb közönség – és tulajdonképpen a szakma – számára eddig ismeretlen Kunkovács is. A kötet készítése során számos kompromisszumot voltunk kénytelenek megkötni, magával az alkotóval is, így az általam felvázolt kép nyilván nem teljes. Az alkotó magángyűjteményében található sok tízezer kép számos meglepetést tartogat a jövő kutatói számára is. Mégis bízom abban, hogy a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában most megjelent könyv segíti jobban megérteni Kunkovács László életművét.
Borítókép: Kunkovács László Sirályok című képe, Szeged, 1962. (Magyar Művészeti Akadémia / Kunkovács László)
