A történeti sorrendben haladó írásból megtudhatjuk, hogy a giccs korábban a tömegtermeléshez és a műveletlenséghez társított kifejezés volt, s a szerző idézi Roger Scruton író-filozófus vélekedését is, mely szerint a „modern művészet egyenesen az újra és újra csábító giccs elpusztításának vágyából született”. Mivel a modern művészet elvárása, a giccstől való eltávolodás, kötelező volt, így egyéb szélsőségek erősödtek fel. Zoób Kati így fogalmaz: „A giccstől való félelem az egyik oka annak, hogy sok kortárs mű szinte kötelezően sértő, nem számít, ha az obszcén, sokkoló vagy zavaró.”
Ugyanakkor a szavak jelentése az idők folyamán változott, így a rendhagyó vagy a polgárpukkasztó a ruhaiparban immár elfogadottá vált. A giccs jelentése Zoób Kati szerint ma már inkább a szemét vagy angolul a trash kategóriához áll közel.
Az elemzés során a jó és rossz ízlésig is eljutunk és a kortárs sokféleségéig is, hiszen – és épp ezért érdekes a divatban rejlő számtalan lehetőség – „a kortárs divat úgy fogadja el az ízlés mélypontjait, hogy abból új, kreatív formákat, irányzatokat alakít ki”.
Külön fejezet szól az újrahasznosítás jelenségéről, ami, mint kiderül, már régi szokásnak mondható. A korábban vásárolt, igen drága és minőségi darabok ugyanis nem maradtak mindig ugyanolyanok: a XIX. század végén az amerikai nők varrónői praktikákat igénybe véve alakítgatták luxusruhadarabjaikat, s emiatt a varrodára is folyton igény volt. Festményeken látott ősök ruháinak másolataira szakosott műhelyeket is köszönhetünk ennek az időszaknak, de a jótékony adományozás, az ajándékozás jelensége is elterjedt.
Érdemes tudni azt is, hogy „a 13. század óta Párizsban létezett egy másik irány is: a ruhákat olyan használtcikk-kereskedő családoknak adták el, amelynek tagjai ismerték a régi ruhák európai kereskedelmének évszázados hagyományait, akár konkrétan az éppen szóban forgó ruha kelméinek történetét”. Ebből is kiderül, hogy a használtruha-ipar már régi hagyománynak tekinthető, a színpad nagy alakjai, az arisztokrácia és a nagypolgárság asszonyai egyaránt működtették ezt a megőrzésre és újrahasznosításra épített rendszert.
Ide csatlakozik még egy új fogalom is, a trashion.
Zoób Kati így definiálja ezt: „A talált tárgy-művészet egyik műfaja, amely alapvetően kidobott tárgyakat alakít át műalkotássá.”
Ez az irányzat logikus módon a környezetet kímélő mozgalmak közé tartozik, hiszen a részben vagy teljesen újrahasznosított anyagok is erre szolgálnak. A ruhaipar rettenetes környezetkárosító hatását tehát ez az irányzat valamennyire ellensúlyozza is.
Borítókép: A Jean du Barry – A szerető című filmben látható XV. Lajos korabeli ruhákkal is ügyesen bántak a varrónők, ha épp alakítani kellett rajtuk. (Fotó:ADS Service Kft.)
