A harmadik generáció kezd el nyomozni a titokzatos múlt után, történetesen a hatvanas évek indián mozgalma után, amelynek az Apacsok szerzője, Bereményi Géza éppen úgy részese volt, mint sok-sok művésztársa. A darab szerint az unoka
még nem is tudja, hogy milyen tragédiákat rejt a történet, csupán a valamikori közösség egzotikuma vonzza, erről szeretne filmet forgatni.
Később szembesül a tényekkel, hogy nagyapját kegyetlenül megzsarolta a titkosszolgálat, beszervezték és a legjobb barátját adta ki, aki később öngyilkos lett.
„Nem kell mindig tudni, hol járnak”; „amit hallottam, úgy el lesz bennem temetve, hogy senki elő nem ássa” – ezeket a mondatokat ismétli magának a Nagymama (Egri Márta) a jelenben, fiatalkora (Ladányi Júlia) óta, attól a pillanattól, hogy megtudta, beszervezték férjét, hogy jelentsen az indiánozó társairól.
Ebből a jelenből kerülünk vissza a hatvanas évekbe az indiánozók mozgalmába, amely akkor már reneszánszát jelentette a harmincas években kialakult kezdeményezésnek. Talán soha nem volt olyan létjogosultsága ennek a játéknak, mint a „hatvanas évek szűk levegőjében”, amikor az ’56 -os forradalom leverése utáni
fojtogató légkör szürke ködként nehezedett a diktatúra fiataljainak mindennapjaira
és tette kilátástalanná a szabadság lehetőségét. „Ha nincs indián, akkor hova mész? Bemész a munkahelyedre, ülsz egy székben, nézed a falat, aztán hazamész.
Vagy beülsz valahova, egyedül vagy nem egyedül, de ülsz mindenhol és bámulod a falat
– hangzik a beszervezett Fekete Hold (Lábodi Ádám) szájából.
Bagó Bertalan rendezése a jelent keretként ülteti az előadás elejére és végére, vagyis azt a pillanatot, amelyben az elhallgatott, fájdalmas múlt véletlenszerűen lelepleződik. Majd a hatvanas évekbe megy vissza, amelyben néhány napos ugrásokkal, mintegy nyomozásban lehet része a történet kísérőinek. A háttér egy hatalmas ledfal, amin kézzel rajzolt animációra emlékeztető illusztráció teremti meg a külső-belső környezetet, a korra jellemző sivárságot. Díszlet szinte nincs, néhány szék és fogas cserélődik a jelenetváltásokkal. Az animált megoldás a szomorú valóságban az illúziók felé fordulást szemlélteti, a játék és a mesevilágba menekülést. Akárcsak egy képeskönyvet, elénk vetíti a színpad az indián történeteket és a róluk élő legendákat. A cselekmény azt a néhány napot mondja el, amíg a tartótiszt (Gáspár Sándor) a társaság közelébe férkőzik, beszervezi a nagypapát és halálba küldi a fő célpontot, az 1956-os forradalom hősét, Szoboszlait (Sághy Tamás), Szürke Sas törzsfőnököt.
A néhány napos időbeni ugrások pontosan érzékeltetik, hogy pár nap leforgása,
vagy akár egyetlen zsarolás, hogy változtatott meg végérvényesen életeket, emberi viszonyokat és azt a tényt, hogy a diktatúra legkeményebb éveiben a hálózat fogságából nem lehetett menekülni.
Emlékezetes kép, ahogy az Amerikából vendégként ideérkező törzsfőnököt, Mr. Caldront (Kricsár Kamill) búcsúztatja a Nyugati pályaudvaron a két barát, akikről akkor már tudjuk, hogy egyiküket éppen beszervezni készül a titkosszolgálat. Lábodi Ádám és Sághy Tamás egyébként nemcsak ebben a jelenetben, de a darab egészében őszinte jelenlétével átélhetővé teszi a magyar valóságban élni akaró, igazságkereső értelmiségi helyzetét. Gáspár Sándor pedig mint a gépezet részévé vált frusztrált tartótiszt, nagyon hiteles skizofrén figura, a téves önfelmentéseivel, amit néhány finom elszólásából és üveges semmibe néző tekintetéből olvasunk ki. Éles váltás a szabadság illúziója – az amerikai indiánok világa – és a hatvanas évek Magyarországának fogsága, a vallatás a kegyetlen tartótiszttel. Szürreális jelenet Mr. Caldron megjelenése Budapesten a hatvanas években: a vele kialakított botladozó párbeszéd, és a messze tűnő vonat érzékletesen szemlélteti a két világ átjárhatatlanságát, és az egyre nyomasztóbb magyar valóságot, amit a tengerentúlról érkező indián talán fel sem fog.
Bereményi darabja a megértés felé viszi el a beszervezés történetet, Bagó Bertalan rendezése pedig az időbeli ugrálásokkal finoman mutatja meg, hogyan teszi tönkre a legártatlanabb baráti közösséget is a bizalmatlanság.
Lépésről lépésre magyarázatot nyer a főszereplők indítéka, egy ponton, a legeslegvégén még a kegyetlen tartótiszt cinikus bosszúját is megértjük.
Össztársadalmi probléma a kényszerű elhallgatás, a családokat tönkretevő szocialista rendszer máig élő nyomai. Közben nagyon is életszerű a legfiatalabbak hazugságleleplező szándéka, amellyel az Apacsok az utolsó jeleneteiben visszatér az „itt és most”-ba. Mert ha meg kell értenünk az idősek attitűdjét, a szőnyeg alá söprés túlélő módszerét, akkor azt is el kell fogadni, hogy a fiatalok már nem tudnak többé azzal az eltitkolt, vagy homályosan beállított múlttal élni, amit a szüleik még megörököltek.
