Bereményi Géza csak arról tud írni, amire emlékszik. Mint fogalmazott, írni csak emlékekből lehet.
Még nem volt tervben a Magyar Copperfield, amikor elkezdtem írni egy novellát arról, hogy tizenhét éves koromban először voltam a Balatonnál. Élesen emlékszem minden pillanatra, hiszen sarokba szorított patkány voltam. A rendőrség markába kerültem rövidesen, és láttam, hogy egy szervezet rám, a magamfajtára van állítva, belőlem pedig mindenképpen díszpéldányt akarnak csinálni.
– idézte fel a Kultúra.hu-nak adott interjúban a művész, aki arról is beszélt, mikor határozta el, hogy megírja élete első tizennyolc évét.
„Elvittek Veszprémbe kihallgatásra, többször megvertek, és a vége az lett, hogy kitettek az utcára, visszaadták a papírjaimat. Azt mondták, mehetek az utamra. Látták, hogy semmit nem tudnak velem kezdeni, nem tudnak precedenst teremteni belőlem. Ez a másfél nap percről percre megmaradt a fejemben, így a rendőrtisztek nevével és mindennel együtt pontosan meg tudtam írni. Lett egy harmincflekkes novella belőle, és láttam, hogy ez egy ember életéről szól. Akkor elhatároztam, hogy megírom az első tizennyolc évemet.”
Bereményi kifejtette, hogy nincs olyan emléke, amit nem lehet megírni. Ezt a Magyar Copperfield folytatásából, a készülő Egyetemeimből tudja.
Ebben veszélyes dolgokat is megír, melyek nagyon rossz fénybe állítják.
A Copperfieldben, azt hiszem, kétszer is leírtam azt a kifejezést, hogy az igazságnak van egy jellegzetes szövete. Ezt az olvasó rögtön megérzi, ezért meg kell írni az igazat.
– hangsúlyozta.
A Magyar Copperfield megírásakor azt élvezte, hogy az akkori társadalomról és a politikai viszonyokról megírhatta a saját tapasztalatait. Írói szándék volt, hogy történelmi tablót csináljon.
Az egyetemi évek megírásakor szintén megvan bennem a szándék, hogy bemutassam a korabeli társadalmat. Például hogy hogyan vert meg egy tanár az egyetemen. Róla egyébként kiderült, hogy gazember volt.
– mondta.
Az Egyetemeim tele van a korszak a specialitásával. „Magyarország megváltozott, de annak még mindig itt van a nyoma. Ahogy a korszak egy másik emlékirat-írója írja – akkor már nem nappal vitték el az embereket, hanem éjjel, akkor már nem bosszúból és kéjből kínozták őket, hanem elrettentésül. Tehát valamiféle enyhülésféle volt. A könyv ebben az enyhülő időben játszódik az egyetemen, ahol a korabeli Magyarországnak és szellemi életének összes fekélye ott volt. Ráadásul vidéki kollégistaként érkeztem rövid katonai szolgálat után, újra kellett ismerkednem Budapesttel. Ez az emlék most csodálattal tölt el.”
