– Egy-egy darab színpadra állítása össze is kovácsolja a közösen alkotó csapat tagjait. Önnek már nem ez az első rendezése a Nemzeti Színházban. A korábbi alkotói folyamat során kialakult közösségi összetartozás hatással volt a mostani munkára?
– Mindenképpen. Amikor A kaukázusi krétakörön dolgoztunk, még csak ismerkedtünk egymással, és kimondva vagy kimondatlanul, de mindkét oldalról volt valamiféle bizalmatlanság a másik fél iránt. Hiszen ők nem ismertek engem, én pedig nem ismertem őket. Ez a folyamat, ami egyfajta tanulmányozása volt az elvárásoknak, a képességeknek, illetve egymás személyiségének, igazából csak az utolsó, főpróbahéten ért véget. Addigra alakult ki igazán a teljes bizalom egymás felé. A bemutató sikere aztán még inkább megerősítette ezt a kölcsönös bizalmat, így ebbe a próbafolyamatba már egy teljesen más légkörben vágtunk bele. Ez az említett kölcsönös bizalom mostanra mind emberi, mind szakmai szempontból létrejött közöttünk, most már nagyon sokszor akár szavak nélkül is megértjük egymást.
Az számomra egyben megható is, amikor a színészek szavak és magyarázat nélkül is értik, hogy mit akarok tőlük, és én is értem, hogy ők mit gondolnak, mit éreznek. Ez egy remek közös alkotófolyamat volt, remek csapattal.
– A múlt heti baleset nyilván mindenkit megviselt, és – habár a Rómeó és Júlia előadáson történtek nem befolyásolták a most készülő bemutató időpontját és a szereposztást – ebben a lelkiállapotban gondolom, sokkal nehezebben folytatódik tovább a közös munka. Azáltal, hogy önök között ennyire erős kapcsolat alakult ki, rendezőként képes támogatni a csapatot a történtek feldolgozásában?
– Bármilyen tragédia és szerencsétlenség érjen is minket az életben, le kell vonnunk belőle a következtetéseket, és haladnunk kell tovább az úton. Az a tény, hogy nem álltunk le a próbákkal, már önmagában is azt mutatja, hogy a munkában kell megtalálnunk a megváltást. Ez a megoldás, ezzel segíthetjük a továbblépést. Dolgoznunk kell tovább, mert csak a munka által tudjuk feloldani ezt az emocionális, érzelmi sokkot, csak ezáltal tudjuk önmagunkat megváltani, felszabadítani a történtek hatása alól. Éppen ezért kötelességünk, hogy folytassuk a munkát, és ezt maguk a színészek is abszolút értik és érzik. De ne csak az ő lelkiállapotukról essen szó! Én nemcsak alkotó, de színházi vezető is vagyok.
Két színházat is vezetek, így abszolút megértem és átérzem azt, hogy a két szerencsétlenül járt színész után jelenleg a barátom, Vidnyánszky Attila van a legnehezebb helyzetben. Sokan állítanak színpadra előadásokat szerte a világon, de nagyon kevés köztük az, aki igazi rendező, aki tényleg alkotó személyiség. Ilyenből egyre kevesebb van, és Vidnyánszky Attila – aki olyan egyedülálló rendezői kvalitásokkal bír, amilyennel ezen a világon nem sokan – mindenképpen ezen kevesek közé tartozik.
Ez azonban egyebek mellett azt is jelenti, hogy rendkívül érzékeny és törékeny lelkű ember. Hiszen minél alkotóbb lelkületű és szellemiségű egy művész, annál sérülékenyebb, annál intenzívebb a belső megélése, átélése. Vidnyánszky Attila is ilyen: sokkal érzékenyebben, sokkal több együttérzéssel éli meg az eseményeket, mintsem azt sokan gondolnák. Éppen ezért – bár elsősorban azokat a színészeket kell segíteni és támogatni, akikkel ez a szerencsétlenség történt – úgy gondolom, hogy ezekben a poszttraumás időkben a színháznak az is kötelessége, hogy a kiváló vezetője mellett is kiálljon, őt is támogassa. Márpedig mivel is tudnák a legjobban támogatni, ha nem a munkájukkal.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!