– Közeledik december másodika, A revizor bemutatójának estéje. Mit kap a közönség, ha beül az előadásra?
– Akik eljönnek, az erőteljes látványvilág mellett a gogoli humorral is találkoznak majd. Gogol drámájának egy teljesen új és friss olvasata jelenik meg a színpadon, amely olyan oldalát tárja majd fel ennek a klasszikus műnek, amit eddig talán nem ismertek.
– Miben lesz ez a feldolgozás más a korábbiakhoz képest?
– Ezt a darabot általában vígjátékként szokták színpadra állítani. Mi azonban sokkal inkább egyfajta szarkasztikus, látomásszerű megközelítésben szeretnénk megmutatni a közönségnek a mű lényegét és esszenciáját. Természetesen a humor is jelen lesz az előadásban, de a stílusa sokkal inkább a szarkazmus felé mozdul el. A műben rejlő általános igazságokra szeretnénk rávilágítani. Éppen ezért ez nem egy korhű, sőt még csak nem is korhoz köthető előadás lesz, sokkal inkább egyfajta fantazmagória. Egy olyan képzeletjáték, amely örök érvényű üzeneteket közvetít.
– Minek köszönhető, hogy Gogol műve csaknem kétszáz évvel a megalkotása után is élni és hatni képes?
– Az igazán nagy művek – így A revizor is – azért képesek fennmaradni és évszázadok távlatából is üzenni valamit az utókor számára, mert valódi emberi bűnöket, vétkeket, örömöket és bánatokat sikerül bennük megragadni és megmutatni. Ezek örökké élnek, és nem változnak az idők során. Már több mint 2700 éve létezik a színházművészet, és az elmúlt 27 évszázadban gyakorlatilag ugyanazokat az örök emberi témákat jártuk és járjuk körül.
– Az ön életében milyen szerepet játszanak Gogol művei?
– Mindig is azt mondtam, hogy számomra két igazán fontos szerző van: Shakespeare és Gogol. Utóbbinak gyakorlatilag minden darabját színpadra állítottam már, sőt két prózai művéből is készítettem előadást. Nagyon közel áll hozzám a látásmódja. Lenyűgöz az a mikroszkopikus részletesség, amellyel az emberre tekint, az a figyelem, amellyel a gyarlóságainkat vizsgálja és feltárja. Mindez annyira erőteljes, hogy a szerző olykor talán túlságosan is felnagyítja a részleteket, és időnként hiperbolikus túlzásokba csap át, amikor megmutat egy-egy apró részletet, amelyek végül egy nagy, globális és univerzális metaforává forrnak össze.
– Egy-egy darab színpadra állítása össze is kovácsolja a közösen alkotó csapat tagjait. Önnek már nem ez az első rendezése a Nemzeti Színházban. A korábbi alkotói folyamat során kialakult közösségi összetartozás hatással volt a mostani munkára?
– Mindenképpen. Amikor A kaukázusi krétakörön dolgoztunk, még csak ismerkedtünk egymással, és kimondva vagy kimondatlanul, de mindkét oldalról volt valamiféle bizalmatlanság a másik fél iránt. Hiszen ők nem ismertek engem, én pedig nem ismertem őket. Ez a folyamat, ami egyfajta tanulmányozása volt az elvárásoknak, a képességeknek, illetve egymás személyiségének, igazából csak az utolsó, főpróbahéten ért véget. Addigra alakult ki igazán a teljes bizalom egymás felé. A bemutató sikere aztán még inkább megerősítette ezt a kölcsönös bizalmat, így ebbe a próbafolyamatba már egy teljesen más légkörben vágtunk bele. Ez az említett kölcsönös bizalom mostanra mind emberi, mind szakmai szempontból létrejött közöttünk, most már nagyon sokszor akár szavak nélkül is megértjük egymást.
Az számomra egyben megható is, amikor a színészek szavak és magyarázat nélkül is értik, hogy mit akarok tőlük, és én is értem, hogy ők mit gondolnak, mit éreznek. Ez egy remek közös alkotófolyamat volt, remek csapattal.
– A múlt heti baleset nyilván mindenkit megviselt, és – habár a Rómeó és Júlia előadáson történtek nem befolyásolták a most készülő bemutató időpontját és a szereposztást – ebben a lelkiállapotban gondolom, sokkal nehezebben folytatódik tovább a közös munka. Azáltal, hogy önök között ennyire erős kapcsolat alakult ki, rendezőként képes támogatni a csapatot a történtek feldolgozásában?
– Bármilyen tragédia és szerencsétlenség érjen is minket az életben, le kell vonnunk belőle a következtetéseket, és haladnunk kell tovább az úton. Az a tény, hogy nem álltunk le a próbákkal, már önmagában is azt mutatja, hogy a munkában kell megtalálnunk a megváltást. Ez a megoldás, ezzel segíthetjük a továbblépést. Dolgoznunk kell tovább, mert csak a munka által tudjuk feloldani ezt az emocionális, érzelmi sokkot, csak ezáltal tudjuk önmagunkat megváltani, felszabadítani a történtek hatása alól. Éppen ezért kötelességünk, hogy folytassuk a munkát, és ezt maguk a színészek is abszolút értik és érzik. De ne csak az ő lelkiállapotukról essen szó! Én nemcsak alkotó, de színházi vezető is vagyok.
Két színházat is vezetek, így abszolút megértem és átérzem azt, hogy a két szerencsétlenül járt színész után jelenleg a barátom, Vidnyánszky Attila van a legnehezebb helyzetben. Sokan állítanak színpadra előadásokat szerte a világon, de nagyon kevés köztük az, aki igazi rendező, aki tényleg alkotó személyiség. Ilyenből egyre kevesebb van, és Vidnyánszky Attila – aki olyan egyedülálló rendezői kvalitásokkal bír, amilyennel ezen a világon nem sokan – mindenképpen ezen kevesek közé tartozik.
Ez azonban egyebek mellett azt is jelenti, hogy rendkívül érzékeny és törékeny lelkű ember. Hiszen minél alkotóbb lelkületű és szellemiségű egy művész, annál sérülékenyebb, annál intenzívebb a belső megélése, átélése. Vidnyánszky Attila is ilyen: sokkal érzékenyebben, sokkal több együttérzéssel éli meg az eseményeket, mintsem azt sokan gondolnák. Éppen ezért – bár elsősorban azokat a színészeket kell segíteni és támogatni, akikkel ez a szerencsétlenség történt – úgy gondolom, hogy ezekben a poszttraumás időkben a színháznak az is kötelessége, hogy a kiváló vezetője mellett is kiálljon, őt is támogassa. Márpedig mivel is tudnák a legjobban támogatni, ha nem a munkájukkal.
– Nemcsak a társulat tagjai, de a színházi szakma számos jeles képviselője is Vidnyánszky Attila mellett áll, hangot adva a véleményének, hogy nem lenne szabad lemondania a posztjáról.
– Ezzel magam is egyetértek, hiszen a már említett kiemelkedő rendezői kvalitásai mellett nagyon fontos közösségépítő és összetartó szerepe is van a színházi szakmán belül. A Bibliából is tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Mivel én nem vagyok a saját hazámban, így bátran kijelenthetem:
Vidnyánszky Attila az egyik legkiemelkedőbb, legjelentősebb színházi alkotó a világon, csak elvétve akadnak hozzá hasonlók.
Sok mindenkire és sok mindenre hat akár az előadásain keresztül, akár a nemzetközi fesztiválok, köztük a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, vagy a színházi olimpia megszervezésével, de a teljes magyar nyelvű, határon túli színházi közösség összefogásában is kiemelkedő szerepet játszik. Mindez egyedülállóvá, pótolhatatlanná teszi, ezért is kell mellé állnunk.
