Művészet a káoszból

Márton Ágnes költő, író, műfordító egyfelvonásos darabját, a Pingvin és sast november 10-én, a Személyi edzőm, Johnny Depp című drámáját pedig november 28-án láthatják Budapesten az érdeklődők. A sokat utazó és mindig nyitott, Luxemburgban élő alkotóművésszel a nyárias ősz idején beszélgettünk.

Fotó: Teknős Miklós

– A mai kor egyik legnépszerűbb életmódsztárja Marie Kondo, a világhírű japán rendtanácsadó, aki ugyan most három gyermeke mellett már lemondott a tökéletességről, de szó esik róla a drámában. Hogyan kapcsolódik a rend a művészi léthez?

– Rengeteg kézzel írott jegyzetem, innen-onnan összegyűjtött tárgyam van, a millió könyvről nem is beszélve… Emiatt kissé raktárszerű a lakás, amit bérelek. A szobrászholmijaim egy része is itt található, régen ezek számára volt egy műhelyünk Franciaországban. Azért is szeretek elutazni, illetve rezidenciaprogramokban részt venni – amellett, hogy így nem kell a hétköznapi gondokkal foglalkoznom, az alkotói munkára fókuszálhatok –, mert szívesen és eredményesen írok tágas, minimálisan berendezett helyeken, nyomaszt a zsúfoltság. Meglepő módon viszont a Covid-járvány idején, amikor otthon rekedtem, rengeteget tudtam írni. 

Tehát a körülmények gyökeres változása és a mély érzelmi érintettség fontosabb tényező a munkához, mint a tágas tér.

A Covid kezdetén Chiléből tértem haza. Még nem volt kötelező a maszk, sőt alig lehetett kapni. Útközben a repülőn vagy a reptéren elkaphattam a vírust, csúnyán köhögtem is, de a háziorvos nem fogadott senkit. Előtte már a három különböző helyre, három hónapnyi időtartamra becsomagoltam a speciális felszereléseket, most ezeket a csomagokat kellett néznem nap mint nap – rettenetes, frusztráló érzés volt. Az egyik dzsungeltúrára például különleges rovarriasztót kellett vinnem és egyedi, jól szellőző, stabil túrabakancsot, egy olyan helyre, ahol irtózatos a hőség. Összesen három hónapot töltöttem volna távol, részben Olaszországban, részben Costa Ricán, részben Kanadában, Wallace Stegner házában. Évekig spóroltam arra, hogy fizetés nélküli szabadságot tudjak kivenni erre az időszakra. Szintén évekig készítettem a munkatervet, a jegyzeteket, a megfelelő pályázatokat, hosszas keresgélés után találtam komoly szaktudású kísérőket a kis expedíciókhoz. És hirtelen minden meghiúsult. A Stegner nevéhez kapcsolódó írói programoknak hatalmas a presztízsértéke, a kétéves képzés például a stanfordi egyetemen zajlik. Visszatérve a renddel kapcsolatos kérdésre: számomra a rend lényeges, sőt elengedhetetlen, de ez elsősorban nem az engem körülvevő tárgyak rendezettségére vonatkozik, hanem a gondolatok és az érzelmek harmóniájára. Az írásaimmal is egyensúlyt, logikus rendet, harmóniát igyekszem teremteni: addig rendezgetem az írnivalómat, amíg a saját világomban rend nem lesz. A helyére kerül minden. Épp azt közli, épp azt sugallja az írás, épp olyan érzést kelt, ami az én világomnak és közlendőmnek megfelel – ugyanakkor íróként nem helyezkedem valami istenszerű, omnipotens szerepbe, annál jóval több bennem az önirónia.

– Hogyan tudja pótolni az elmaradt tanulmányutakat?

– Némelyiket halasztani is lehet a járványból adódó speciális körülmények miatt. De elképzelhető, hogy Stegnerhez például nem megyek el végül vagy csak soká, mert a beutazási feltételeket jelentős mértékben megszigorították Kanadában a Covid idején, és azóta sem oldották fel azokat. A helyszínre is bonyodalmas eljutni. A helyi repülőjáratokat rendszeresen törlik máig is. Várom, hogy Ingmar Bergman rendező házában időzhessek, a környéken kutathassak egy készülő regényemhez. Farö szigetén is változatlanul csak a skandináv művészeket fogadják most még, hiszen annyira eldugott a hely, hogy adott esetben még orvosi ellátást sem tudnának biztosítani. Egyébként Michael Douglas az elsők között volt, akik elmentek ide, és a norvég Jon Fosse, aki most kapta az irodalmi Nobel-díjat, szintén pályázott ide, meg is kapta a lehetőséget, hogy itt alkothasson. A magyarok közül eddig egyedül Kiss Csaba rendező dolgozhatott itt, egy kis e-book is megjelent az itt-tartózkodásáról.

„Az írásaimmal is egyensúlyt, logikus rendet, harmóniát igyekszem teremteni.” Fotó: Teknős Miklós

– Melyik volt az önhöz legközelebb álló, legkedvesebb művészeti rezidencia?

– A kedvenceket nagyon nehéz kiválasztani, mint ahogy zavarba hoznak néha azzal is, hogy nevezzem meg a legkedvesebb olvasmányaimat. Túl sok van. Könnyebb meghatározni, hogy melyik helyszín nem alkalmas számomra. Bizonyos tényezők ugyanis akadályozhatják a munkát, pedig nem vagyok faksznis, nekem a kempingezés is tökéletesen megfelel. De zajban például nem lehet vagy nehézkes alkotni. Minden művésznek mások az igényei és elvárásai, tehát nehéz volna általánosítani, olyan programot ajánlani, amely mindenkinek kedvező, sőt egy-egy alkotónak is más hely lehet alkalmas a különböző projektjeihez, azoknak az egyes fázisaihoz. Nekem is néha a kutatás a fontos, néha a megvalósítás – és ezekhez más-más lehetőségek szükségesek. Ami a kutatást illeti, foglalkoztam például a denevérek és a baglyok éjszakai életmódjával a Gatineau Nemzeti Parkban, erről írtam egy versciklust egy antológiába. 

Előfordul azonban az is, hogy egy-egy önköltséges helynél jobban megéri szakkönyveket vásárolni, akár különleges albumokat is.

Az egyik kedvenc alkotóhelyem az írországi Tyrone Guthrie Centre, oda majdnem hazajárok, de különleges volt az északi-sarki kutatóhajós út is Svalbardon. Tudtam, hogy bármennyire is utálom a hideget és a kis hajókat, megéri majd részt venni a programban, mert olyan élményeket szerezhetek, amelyek bőségesen nyújtanak témát az íráshoz. Életre szóló barátságokat is kötöttem itt. Egy szerbiai pályázatot is elnyertem. Éppen ekkor lehetett megtekinteni Marina Abramovics képzőművész óriási életmű-kiállítását Belgrádban. Hozzá sok szállal kötődöm, írtam is róla novellát és verseket is, még az egyik kötetem címében is szerepel a neve.

– Volt már rá példa, hogy átalakított vagy átszervezett egy alkotói helyszínt?

– Decemberben indulok Brazíliába. Ide két pályázatot is elnyertem. Az első lehetőséget kihagytam, mert a szervező fél megbízhatatlannak tűnt, nem válaszolt a kérdéseimre, nem sikerült vele időpontot egyeztetni. A másik nem az irodalomhoz, hanem a képzőművészethez kapcsolódott volna, a kurátori tevékenységemhez. Mikorra elfogadták a kutatási tervemet, azzal kellett szembesülnöm, hogy a program jelentős része online zajlana: chilei és argentin kutatókkal kellett volna naphosszat Zoomon beszélgetnem. Megszerveztem tehát egy saját utat, Sao Paulo, illetve Belo Horizonte városára és ezek környékére fókuszálva. Időközben a kutatás egy-két kulcsfontosságú szervezőjével összebarátkoztam, tehát hiába, hogy visszamondtam a rezidenciaprogramban való részvételemet, informális kapcsolatok révén mégis betekintést nyerhetek a Sao Paulo-i kutatómunkába. 

A Johnny Depp-drámám borítóképeihez alapul szolgáló digitális festményeket Alberto Oliveira brazil képzőművész készítette – tőle kaptam az ötletet, hogy látogassak el az Inhotimba is: itt, Belo Horizontétól ötven kilométernyire található a világ legnagyobb szabadtéri múzeuma, amely egyben botanikus kert is, 140 hektárnyi területen, sok galériával, amelyek között kis golfkocsikkal lehet közlekedni.

Brazíliában bizonyos helyekre bennfentes kísérő szükséges, többek között a favelák, vagyis a nyomornegyedek művészeivel is így tudok majd találkozni. A graffitinéző barangolásaimhoz is a helyiektől szoktam tanácsokat kérni, nehogy lemaradjak a legérdekesebb képekről és feliratokról, illetve a hozzájuk kapcsolódó történetekről. A Belo Horizonte-i írókkal is lesz találkozóm.

– Mik a tanulságai ezeknek az utazásoknak? Mire készüljön, aki szeretne részt venni ezeken?

– Nagyon általános így a kérdés, minden útnak más a tanulsága, ez gyakran teljesen kiszámíthatatlan előre még akkor is, amikor a szervező már nagyjából megadja a paramétereket. Ugyanígy a művész sokszor eltervezi, min fog dolgozni, de ettől teljesen eltérő eredménnyel tér haza, akár olyan alkotásokkal vagy alkotáskezdeményekkel, amelyeknek az alapötlete az utazás során merült fel. 

A kutatóhelyek például komoly napirendet adnak, amelyhez alkalmazkodni kell.

Természetesen vannak kevésbé kötött programok is, így Portugáliában egyszer volt egy hónapnyi szabadon használható időm, ekkor csak a szállást biztosították nekem. Előfordul az is, hogy nem bánom, ha nekem kell állnom a költségek nagy részét. Ez olyankor fordul elő, amikor a természeti szépségek miatt szívesen teszek kirándulásokat is a környéken, tehát amikor egy kis nyaralást is tartalmaz az utazás vagy amikor számomra érdekes művészek társaságában lehetek: ilyen kivételes lehetőség volt az Azori-szigeteken a Pulitzer-díjas Natasha Trethewey-jel közös felolvasás. Persze ide is pályázati úton lehetett bekerülni, sok ezer alkotóból jutott be egy. A tervezéshez mindenekelőtt tudatosnak, önállónak kell lenni. Minden művésznek tisztában kell lennie azzal, hogy az adott projekthez mire van szüksége. Ha tudja, mit keres, találhat ötleteket, válaszokat. Olyan művészeknek, akiknek az alkotói folyamatát, a személyiségét, az életmódját, a nyelvtudását jól ismerem, személyre szóló ajánlást is tudok adni, de ez elég ritka.

Művészeti rezidenciák: Világszerte számos helyszínt kereshetnek fel az érdeklődők, ezeket az alkotói lehetőségeket meghirdetheti intézmény vagy magánszemély, kutatási központ vagy művészközösség, illetve létezik meghívásos alkalom is. Lehet szó kutatásról, csoportos alkotásról vagy egy bizonyos mű határidőre elkészítéséről is. Az alkalmakra pályázatot kell beadni, melyhez hozzátartozik a jelentkezési lap, a referenciák sora, az önéletrajz, az alkotói ars poetica, a szándéknyilatkozat, a portfólió és a kísérőlevél is.

Borítókép: Márton Ágnes (Fotó: Teknős Miklós)