Emlékezetes filmtörténeti pillanatok – Ingmar Bergman: A nap vége (1957)

A korszakalkotó filmrendezők közül kétségkívül a legjelentősebb Ingmar Bergman. Egész életművével arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern ember, aki elhagyta Istent, nem képes arra, hogy boldog legyen. A morális tartóoszlopok nélküli kapcsolatok darabjaira hullanak, a modern ember megfullad a saját önzőségében.

– Vádolom érzéketlenséggel, önzéssel és közönnyel – hangzik el Isak Borg professzor álmában, akit Victor Sjöström alakít, róla tudni érdemes, hogy a némafilmkorszak egyik legjelentősebb filmrendezője volt. A köztiszteletben álló professzornak a filmben szembe kell néznie azzal, hogy azért szenved öregkorában a magánytól, mert érzéketlen volt mások, például a felesége és a fia problémái iránt. Végtelen önzőségében olyan mértékűvé nagyította az egóját, hogy elmenekültek mellőle az emberek. Hiába volt orvos, a test problémáin kívül a lélek bajai iránt közönyös volt. Ahogy a menye – Ingrid Thulin visszafojtottan érzéki játékával – meg is fogalmazza neki: lehet, hogy tiszteli a fia, de gyűlöli is.

A film eredeti címe az, hogy szamócás. A svéd nyelvben a szamócás – azonkívül, hogy szamócákkal teli bokrok sora – azt is jelenti, hogy egy nagyon jó hely. Egy olyan hely, ahol úgy érzi magát az ember, mint maci a málnásban. Felfoghatatlan, hogy ha egy ekkora kaliberű filmrendező ad a filmjének egy címet, akkor miként dönthet a magyar forgalmazó úgy, hogy ő meg majd ad neki egy másikat, aminek semmi köze nincsen az eredeti címhez. Egyébként a szamócásnak a filmben központi szerepe van, ott csábítják el a lányt, akit fiatalon eljegyzett Isak Borg. A szerelem, a szeretet földje, a szamócás, a világon a legjobb hely így válik pokollá. Az idős Borg professzornak szembe kell néznie azzal, hogy azért lett érzéketlen, önző és közönyös, mert fiatal korában összetörte a szívét egy lány. De azzal is szembe kell néznie, hogy ezzel nemcsak a környezetét tette boldogtalanná, hanem önmagát is.

Isak Borg professzorral (Victor Sjöström) a menye (Ingrid Thulin) közli a sorsfordító igazságot: tiszteli a fia, de gyűlöli is
Fotó: Örökmozgó

Ha a filmen egy kicsit gondolkodik a néző, rájön arra, hogy teljesen mindegy az, miért nem akar senkit se szeretni Borg professzor. Az a világ, amit teremtett, amiben él, a szeretet nélküliség világa. Egy olyan élet, amelyben nincsen szeretet. Bergman egyértelműen állást foglal nemcsak ebben a filmjében, de az egész életművében amellett, hogy a modern ember legnagyobb baja az, hogy Isten megtagadásával elvesztette a szeretet képességét is. Bergman egész életművében azt mutatja be, hogy azért nem működnek a párkapcsolatok, mert az emberek nem szeretik egymást. Vagy nagyon rosszul szeretik. A modernkori ember szeretete önző. Csak magával foglalkozik, nem igazán érdekli a másik lelkének ezernyi rezdülése.

A filmben egy autóbaleset miatt Borg professzor és menye – akik a professzor doktorrá avatásának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségre utaznak egy autóval, amely autóút remek alkalmat ad az idős orvos egész életével való szembenézésre – felvesznek egy házaspárt. Ekkor már fiatal stopposok is ülnek a kocsiban, egy lány, akit éppen úgy hívnak, mint a professzor első szerelmét, és két fiú, akik közül az egyik hisz Istenben és lelkipásztor akar lenni, a másik pedig éppen hogy tagadja Isten létezését, a lány pedig azon az állásponton van, hogy ne Istennel foglalkozzanak, hanem inkább vele. A házaspár folyamatosan veszekszik az autóban, a szeretet helyett a gyűlölet poklát látja a néző. Bergman is ítélkezik fölöttük: a professzor menye, aki az autót vezeti, megkéri őket, hogy szálljanak ki, mert három kiskorú is utazik velük. Mindez azért fontos a film szempontjából, mert Bergman azt próbálja megtanítani a nézőnek, hogy morális alapok, hit és a szeretetre való képesség nélkül nem tud az ember sem párkapcsolatban, sem közösségben élni.

Bergman az egész filmjében – amely egyébként a filmtörténet egyik legtökéletesebben felépített, álomjelenetek révén a lélek legmélyebb rejtelmeit, bajait is feltáró alkotás – arról beszél: úgy, ahogy a XX. századi modern ember viselkedik, nem lehet viselkedni. Bergman filmjében van feloldozás is: a professzor menye, a stoppos fiatalok és a veszekedős házaspár ráébresztik az idős orvost arra, milyen érdekes az Isten által teremtett világ, ha figyelünk egymásra. Ha nem vagyunk érzéketlenek, önzők és közönyösek egymás iránt, akkor hiá­ba szenved a földi lélek a pokolban, lesz megváltás.