A filmben egy autóbaleset miatt Borg professzor és menye – akik a professzor doktorrá avatásának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségre utaznak egy autóval, amely autóút remek alkalmat ad az idős orvos egész életével való szembenézésre – felvesznek egy házaspárt. Ekkor már fiatal stopposok is ülnek a kocsiban, egy lány, akit éppen úgy hívnak, mint a professzor első szerelmét, és két fiú, akik közül az egyik hisz Istenben és lelkipásztor akar lenni, a másik pedig éppen hogy tagadja Isten létezését, a lány pedig azon az állásponton van, hogy ne Istennel foglalkozzanak, hanem inkább vele. A házaspár folyamatosan veszekszik az autóban, a szeretet helyett a gyűlölet poklát látja a néző. Bergman is ítélkezik fölöttük: a professzor menye, aki az autót vezeti, megkéri őket, hogy szálljanak ki, mert három kiskorú is utazik velük. Mindez azért fontos a film szempontjából, mert Bergman azt próbálja megtanítani a nézőnek, hogy morális alapok, hit és a szeretetre való képesség nélkül nem tud az ember sem párkapcsolatban, sem közösségben élni.
Bergman az egész filmjében – amely egyébként a filmtörténet egyik legtökéletesebben felépített, álomjelenetek révén a lélek legmélyebb rejtelmeit, bajait is feltáró alkotás – arról beszél: úgy, ahogy a XX. századi modern ember viselkedik, nem lehet viselkedni. Bergman filmjében van feloldozás is: a professzor menye, a stoppos fiatalok és a veszekedős házaspár ráébresztik az idős orvost arra, milyen érdekes az Isten által teremtett világ, ha figyelünk egymásra. Ha nem vagyunk érzéketlenek, önzők és közönyösek egymás iránt, akkor hiába szenved a földi lélek a pokolban, lesz megváltás.
