Az év egyik legnagyobb dobása lehet Bradley Cooper Maestro című filmje, olvashattuk korábban több fórumon is, és mi tagadás, az életrajzi alkotás jó eséllyel pályázik a filmes díjakra. Hogy miért? Egyrészt, mert jó az alapanyag: Leonard Bernstein a XX. század egyik emblematikus művészegyénisége, az első Amerikai Egyesült Államokban született, és ott is tanult, világhírű dirigens, aki tíz évig vezette a hazája egyik legjobb zenekarának tartott New York-i Filharmonikusokat, a legnagyobb ismertségre pedig a West Side Story című musical zeneszerzőjeként tett szert. Igazi sztárkarmester volt, akinek szenvedélye és profizmusa az egekbe tornázta népszerűségét. Másrészt, mert hozza a zsáner ismert és bevált eszközeit, kreativitást azonban csak nyomokban tartalmaz.
Bradley Cooper rendezése (a színész nemcsak rendezője, de társírója is a filmnek, emellett a főszerepet is ő játssza) egy populáris, nárcisztikus figurát „hoz helyzetbe”, azt azonban túlzás lenne állítani, hogy az egyébként kvalitásos színész lubickolna a szerepben. Köszönhető ez annak (is), hogy a koncepció ugyan világos, a karakter azonban elnagyolt. Cooper mintha biztonsági játékként és egyfajta automatizmusként csak a legműködőképesebb s egyben legunalmasabb elemeket válogatta volna össze Bernstein figurájának megrajzolásához.
Keveset tudunk meg Bernstein személyiségéről. Látjuk, mi teszi naggyá a pulpituson, de nem látunk a mindig szenvedélyes dirigens mögé.
Cooper nehezen érvényesül az egyébként mesterien kivitelezett maszk mögött, nagyívű, széles mozdulatai sem hitelesek mindig, olykor túlzásba esik. A legjobb példa erre Mahler II. szimfóniájának 1973-as előadása, melyen Bernstein az Edinburgh Festival Chorus közreműködésével a Londoni Szimfonikus Zenekart vezényli az angliai Cambridgeshire-ben található Ely katedrálisban. Az archív felvétel egy kattintással elérhető a YouTube-on, így könnyen összehasonlítható a két karmesteri munka. Habár Bernsteinre jellemzőek voltak a túláradó érzelmek, a színpadias gesztusok, és valóban nagy hangsúlyt fektetett a kifejező arcjátékra, ez itt is látszik,
Cooper mintha minden gesztust, mozdulatot eggyel jobban megnyomott volna, mint kellett volna. Nem mondható el ez Carey Mulligan játékáról, amely átütő, érzékeny, szerepe árnyalatait megmutatni képes, emiatt válik a több mint kétórás játékidő élvezhetővé.
Hozzáteszem, harminc percet a legnagyobb nyugalommal ki lehetett volna húzni a filmből, az átgondolatlannak ható rendezői koncepcióból nem vett volna le a kurtítás. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem világos, hogy Bradley Cooper milyen Leonard Bernsteint szeretett volna megjeleníteni… A sztár, a férj, az apa, a barát, a szerető – fel-felvillanó szerepminőségek, mégsem áll össze a kép. Egyenletesebb, értelmezhetőbb a feleség, Felicia Montealegre karaktere, amelyet Mulligan valóban izgalmasan, nagy érzelmi amplitúdókat megmozgatva színez ki, innen nézve (is) módosulhatna a cím A Maestro feleségére.
A Maestro tehát egy helyenként emlékezetes vizuális megoldásokkal dolgozó, az életrajzi filmes zsáner lehetőségeit jól kihasználó, de elnagyolt alkotás. Sokat ne várjunk tőle, de egyszeri megnézésre azért ajánlott.
Borítókép: Carrey Mulligan és Bradley Cooper a Maestro című filmben (Forrás: Netflix)
