– A zene és az irodalom mindig meghatározta az életét, különösen Ady Endre költészete. Hogy indult ön számára az Ady-korszak?
– Előbb született meg a Holdfényt vetettem című, Weöres Sándor Rongyszőnyegéből készült lemezünk, és az Encián, Sík Sándor verseivel, amikor a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója felkért egy Ady-estre. Már az általános iskolában szerettem az irodalmat, de valójában Pannonhalmán, a gimnáziumi éveim idejében talált el Ady néhány verse. Három magyartanárom volt a gimnáziumban, közülük az első Sámson Edgár, aki egy rigorózus öregúr volt és nagy Petőfi-rajongó, de imádtam az óráit. Halála után a szintén tudósalkat Söveges Dávid követte őt a katedrán. Imponáló eleganciával adott elő, rajongtunk érte, akárcsak Szabó Flórisért, aki már az érettségiig vitt bennünket. Ő mondogatta mindig, tréfálkozva:
Úgy nézzetek rám, csak ketten, Babits meg én, olvastuk eredetiben, olasz nyelven az Isteni színjátékot.
Humán érdeklődésű voltam, a magyar irodalom, történelem, a zene, a rajzolás és a zongorázás érdekelt. Noha matematikából közepes voltam, de ezzel a pannonhalmi közepessel simán felvettek a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára, ami ma egyetem. Bölcsészkarra egyházi gimnáziumból nem mehettünk akkor. A villamosmérnöki diploma pedig egy eszköz volt arra, hogy Budapestre költözhessek.
– Volt-e meghatározó vers, ami megszólította?
− Emlékszem, Flóris atya hívta fel a figyelmemet a Jó Csönd herceg előtt című Ady-versre. Olyan ősi félelmek rejtőznek ebben a műben, ami mindenkiben ott él, a kisgyerektől a felnőttig, és erre én olyan tizenvalahány évesen ráéreztem. Az ötvenes években sokféle félelmet éltünk át: a szüleim és a nagyszüleim az ávósoktól rettegtek. Csak ünnepek idején politizált a család, s nekünk, gyerekeknek minderről hallgatnunk kellett. Visszatérve Adyra, a Föl-földobott kő című versét is mindig dédelgettem magamban. Ady aztán 2018-ban bukkant fel újra, annak az évnek a nyarán keresett meg Bárány Anzelm, a Bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, aki rákérdezett, van-e Ady-műsorunk? Nem volt, de visszakérdeztem, mikorra kellene? A következő év januárja volt a határidő. Addigra lesz, ígértem, s azonnal fejest ugrottam Ady verseibe, olyan szemmel válogatva, melyik vers alkalmas dalszövegnek. Olvastam, míg meg nem szólaltak bennem a dallamok. Két album, a Budapest éjszakája szól és az Eladó a hajó című lemez született Ady verseire a Makám előadásában. A legújabb formációnk pedig a Makám Quartet.
− Ha már Budapest éjszakája szól: mit kell tudnunk a Budapest iránti rajongásáról?
− Első albérletem 1971-ben a Szófia utca–Nagykörút sarkán volt. Rögtön beleszerettem a városba, mely rajongás nem lanyhult azok után sem, hogy zenészként bejártam a világot. Párizs, Berlin, Prága, és sorolhatnám a többi gyönyörű helyet, szintén elvarázsolt, de Pest-Buda maradt a szerelem.
− Zeneileg mi határozta meg az útját?
− Az indiai zenével a Banglades filmben találkoztam, s a szitárt egy zenészbarátom szobája falán pillantottam meg. Egy pendítés elég volt, hogy eldöntsem, meg akarok tanulni rajta játszani. Három évig jártam Ravi Shankar magyar tanítványához, Kozma Andráshoz, aki egy ponton túl azon dilemma elé állított, hogy az észak-indiai klasszikus zenét választom-e hivatásul vagy a magam útját akarom járni. Az utóbbi mellett döntöttem, de az a sok tudás, amit megszereztem, máig hatóan beépült a zenéimbe.
A Balkán zenéje szintén megfogott, többek között az európai fülnek szokatlan, asszimetrikus ritmikája miatt.
− Hogyan hatott a zenei örökség a három gyermekére?
− Eszter lányom hegedűművész lett, ezt hatévesen határozta el, és zeneakadémistaként hat évig játszott a Makámban. Mindig bátorítottam, hogy improvizáljon, szabadon játsszon, s rá is érzett az ízére. Több kortárs zeneszerző művét mutatta be. A Sonus Cordis Quartet alapítója, nemzetközi kortárs produkciók tagja. Ábel fiam a fotóművészet felé fordult, a MOME fotó szakán szerzett mesterdiplomát. Marcell fiam is itt kezdte, majd az SZFE-n lett operatőr.
− Vannak-e új lemeztervei, ötletei 2024-re?
− Igen, a Covid alatt kezdtem el kortárs magyar költők verseivel foglalkozni. Ebből egy szép anyag gyűlt össze, Falcsik Mari, Jász Attila, Jónás Tamás, Lackfi János, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, László Noémi, Zalán Tibor, Térey János verseiből. A Pannónia Stúdióban vettük fel a dalokat, ahol az utóbbi évek Makám lemezei is készültek, s tavaszra tervezzük a megjelenését. A másik álmom, a Makám hangszeres korszakát három lemezen bemutatni, nevezetesen a kortárs, az improvizatív és a melodikus zenéimet.
2024-ben február 22-én, a Magyar Zene Házában mutatkozik be a Makám 40 Instrumental című produkció, amit, terveim szerint a vokális korszakot megidéző koncertek követnek.
Ezekre a Makám néhány korábbi énekesét is szeretném meghívni, azaz Lovász Irént, Bognár Szilviát, Szalóki Ágit, Korzenszky Klárit, és természetesen azokat is, akikkel most dolgozunk: Bede Sárit, Magyar Borit és Okos Violát.
– A karácsony a készülődés és a várakozás, a befelé figyelés és a közösség ideje. Hogyan töltötte az ünnepet?
− Feleségem ábrándozott arról, hogy majd együtt készítjük az összes unokával az adventi koszorút, de neki is összetorlódtak a munkák az év végére, s egyik unokánk csak tavasszal tér haza Indonéziából. No és a betegségek… Tehát teljes létszámban nem lehettünk jelen a koszorú körül. Külön feladat nálunk a fa megvásárlása, amit Erzsike választ ki, a faragás pedig az én dolgom. Közösen díszítjük fel, de előfordult, hogy segítettek a gyerekek is, hiszen lányomék Vác közelében, Marciék Kelenvölgyben, térben közelebb vannak. Ami pedig még a muzsikát illeti, decemberben 6-án egy óvodai koncertünk volt, majd 16-án egy adventi az Avilai Szent Teréz-templomban, végül 22-én az utolsó, az Óbudai advent alkalmából. Ezután következett a befelé figyelés ideje, ilyenkor zenét hallgatok, olvasok. Írni is szeretnék majd, a prózai munkáimat folytatni. Sok minden formát ölt bennem ebben a termékeny időszakban. Ha tehetem, Pannonhalmán mélyülök el és komponálok, de van egy másik menedékhelyem Bakonybélben, szintén a bencéseknél, ez utóbbi is kiváló helyszín az alkotásra, az elmélyülésre.
Borítókép: Krulik Zoltán portréja (Fotó: Krulik Ábel)
