A beszélgetés elején Varga Bence megfogalmazta, milyen a jó rendező: – Elsősorban szerintem egyszerűen, tisztán, mindenfajta sallang nélkül instruál, úgy, hogy bárki, az utcáról összeszedett ember is azonnal játékkedvet érez – mondta.
Varga Bence példaképei
Bocsárdi László nagyon közel áll a szívéhez, és mint mondta, talán nem is tudja, szakmailag mennyire fontos az életében. Nem csupán azért, mert ő volt az első ember a színházi szakmában, aki bizalmat szavazott neki, hanem mert mutatott egy, az itthoni realista hagyományhoz képest teljesen más utat. Sokkal tágabb teret nyitott meg a szövegbe kódolt érzeteknek, hangulatoknak és az ezekből következő teátrális hatásoknak.
Nem tartják a kapcsolatot, néha találkoznak egy-egy fesztiválon, Varga Bence mégis úgy érzi, nagyon benne van a Valuskában. A budapesti tanári gárdából Selmeczi Györggyel alakult ki a legközelebbi szellemi kapcsolata. − Amikor az első alkalommal bejött, eljátszotta zongorán és elemezte a Traviata nyitányát, az katartikus pillanat volt többük számára. Ez teljesen új világot jelentett számomra.
Az Ivanov meghatározó, felejthetetlen színházi élmény volt gimnazistaként számára. Drámatagozatos gimnazistaként akart a színészi pályára kerülni, de először nem sikerült. Ma már úgy látja, hosszú távon ez „a bukás” emberi minőségben jelentős pozitív hatással volt a személyiségére. Próbálta elengedni a színházat, vendéglátózott, kipróbálta a biztosítási szektort, de hiába. Tudta, hogy színházzal kell foglalkoznia. Sardar Tagirovsky orosz rendezőnek hála értesült a vásárhelyi pótfelvételiről, aki egyúttal felhívta a figyelmét Bocsárdi személyére. Aztán már másodéves vásárhelyi egyetemistaként adott magának és Budapestnek egy utolsó esélyt.
A párhuzamos színészosztályt vivő Selmeczi és Novák Eszter valami miatt azt gondolták, minden hendikep – a zenei hiányossága – ellenére alkalmas lehet zenés színházi rendezőnek.
Aztán rengeteget tanult még Szinetár Miklóstól, akinek a tanársegédje volt a Zeneakadémián, amit Meláth Andreának és a vele való közös munkának köszönhet. Rendkívül revelatív volt, amikor Szinetár a jelenlétről és az egészséges színészi magabiztosságról beszélt a diákoknak, ami egyúttal a vállalt teatralitást is jelenti. – Én erről a színházi felfogásról semmit nem tudtam, nem tanultunk róla, maximum a hamisságait emlegették. Szinetár által viszont megértettem az értékeit, és megláttam egy ismétlődő folyamatot, hogy errefelé mi minden előző kurzust kinyírunk, kitörlünk, úgy, hogy ebből az értékelő továbblépés hiányzik. És ez a Valuskában is megjelenik már-már tételmondatként:
A bonyodalom akkor kezdődik, amikor valaki jó szándékból valami újat akar építeni, és hogy ez az építkezés látványos legyen, az előzőt lerombolja. És ez pont arról szól, amit Szinetár is említett, hogy az új érdekében letagadjuk, ami volt, csak épp arról valahogy elfeledkezünk, hogy a mi építményünkkel is pont ugyanez fog történni. A végeredmény pedig az, hogy bár folyamatos változásban élünk, még sincs fejlődés
– mondta a rendező. Említette Almási-Tóth Andrást, akitől nem operarendezőnek készülve rengeteget tanult szakmailag. Megismerte az énekeseket, a határaikat, hogy mit lehet tőlük kérni, ami az éneklést nem akadályozza, mert ebben a műfajban a zene az úr, azt nem lehet és nem is szabad fölülbírálni.
Valuska
A cikkben hangsúlyos, hogy az Eötvös-opera lehet az alkotó nagy berobbanása a köztudatba, ami akár a nemzetközi operaszínpadokra is belépőt jelenthet.
Varga Bence véleménye szerint a realitás Eötvös Péter vagy Krasznahorkai László neve ellenére is az, hogy az opera magyar nyelvű, tehát vannak nyelvi korlátok.
– Persze, csodálatos lenne, ha a következő előadások valamelyikét megnézné egy külföldi opera igazgatója vagy intendánsa, és megtetszene neki a rendezés, majd küldene egy munkára felkérő e-mailt. A Santa Susanna után egy kicsit elhittem, hogy nemzetközi rendező leszek, aztán jöttek bukások, amik a pálya természetéből adódóan mindig a helyükön voltak –mondta.
A Valuska a tudomása szerint eredetileg Almási-Tóth András rendezése lett volna, de neki nem volt erre ideje, neki viszont volt. Eötvös Péter megnézte egy zeneakadémiai vizsgáját és a Vid napját a Stúdió K-ban, ami olyannyira elnyerte a tetszését, hogy abszolút egyenértékű munkatársként tekintett rá. Úgyhogy valódi operatörténeti pillanat részese lehet, ami hatalmas megtiszteltetés számára. Elmesélte, hogy amikor először ment konzultálni, ő már három-négy éve dolgozott a Valuskán. Az első találkozásukkor Eötvös Péter kimondta azt a szót irányelvként, hogy groteszk. Már csak ebből a gondolatból is meglátszik a zsenialitása.
A regény egy nagyon naturális, szürke közeget sugall, a film is ezt hozza. Tarr Béla hatalmas alkotó, de nem akarták megismételni azt a világot, amit ő létrehozott.
Végül kifejtette, hogy sokáig volt egy béklyója a rendezéssel kapcsolatban. Bárhol rendezett, tudat alatt benne volt az a vágy, hogy visszahívják. Természetes emberi ösztön ez, mégis alapvetően művészetellenes gondolat, hiszen nem a sokat emlegetett költőről vagy múzsákról szól, hanem az emberről.
Ezek mind oda vezettek, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt kimondta: egzisztenciális válságban van. Elsősorban anyagi értelemben, de a szakmában is kívülállónak érzi magát. A tanítást imádja, de hektikusan van munkája. A felesége nagyon türelmes és megértő vele, de ő nem tud az lenni magával.
Ezért azt tartja reálisnak, hogy kitanul egy másik szakmát, amit lehet projektalapon művelni, ha épp nincs színház. Ez a programozás lesz.
A Kultúra hu-n megjelent interjú teljes szövege itt olvasható.
