A közelmúltban Pócs Éva (1936) néprajzkutató, a Pécsi Tudományegyetem BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékének professor emeritája nyilatkozott a Mandinernek a magyar őshagyományokkal kapcsolatban, leszögezve, hogy amit ma honfoglalás kori vagy korábbi tradíciónak tartunk, az javarészt újkori kitaláció. A professzor asszony így fogalmazott: Nem ismerünk ősmagyar mítoszokat, csak hamis mítoszok vannak. A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció.
A felvetésre most Hoppál Mihály (1942) Széchenyi-díjas néprajztudós, a HUN–REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajzi Intézet és a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum kutatóprofesszor emeritusa válaszolt, kijelentve, hogy számos jól feltárt és ma is alaposan kutatott területe van az ősmagyar mítoszoknak.
Ősi mondáink hitelességéről például így fogalmazott a Mandinernek: „A mi tudományunk vezető folyóirata az Ethnographia, amelyben Berze Nagy János még 1927-ben közölt elemzést a csodaszarvas mondájáról és bizonyította be annak eredetiségét, arra híva fel a figyelmet, hogy olyan nyelvi közegekből adódnak elő motívumegyezések, amelyekkel a latinul lejegyzett magyar csodaszarvasmonda szövege nyilván nem áll közvetlen kapcsolatban. A Fehérlófia mesetípus magyar és néhány távol-keleti szövegváltozatának kiadását legutóbb 2019-ben szerkesztettem. Ezt a mesetípust azért is találom érdekesnek, mert olyan keleti párhuzamai ismertek, amelyek világosan mutatják, hogy a népmesei anyag is felhasználható őstörténeti következtetések levonására. Nem véletlen, hogy távol-keleti, velünk rokon török nyelvű népek körében találhatók meg a magyar szöveg legközelebbi párhuzamai. Fordításuk többségét Somfai Kara Dávid kollégámnak köszönhetjük, aki tuva, kirgiz, mongol és nogáj nyelvből ültette át a szövegeket magyarra.”
Az alföldi pásztorok pedig azért tudták megőrizni a Fehérlófia történetét, mert ők elzártságukban nemzedékről nemzedékre tudták átadni ezeket a meséket.
Persze azt Pócs Éva sem állította, hogy nem lehet olyan mondákat találni, amelyek hasonlítanak a magyar mítoszokra, csak azt, hogy ezek jelenlétére nincs közvetlen bizonyíték. Másfelől szinte egészen bizonyos, hogy valamilyen mitológiája kellett hogy legyen a honfoglaló magyarságnak. Efféle szellemi erőtér nélkül bizonyosan nem jöhetett volna létre az egységes magyarság.
A mítoszt sokan – tévesen – egynek veszik a képzelgés fogalmával. Holott amikor mítoszról beszélünk, akkor olyan narratív szövegtípusról szólunk, amelynek funkciója, hogy elhelyezze az embert a világban. A mítoszok egy típusa arról tudósít, hogyan keletkezett a nép. Ezek alaptudáskincset adnak át, végső soron identitást alapoznak meg. Kiváló finn mitológiakutató kolleginám, Anna-Leena Siikala szavait újból fel kell idéznem:„Azáltal, hogy kodifikálják a világkép szerkezetét, a mítoszok a múlt mentális modelljei, s mint ilyenek, a kultúra hosszú távú emlékezetének tekinthetők
– fogalmaz Hoppál Mihály.
Ugyanakkor a néprajztudós rendkívül hasznosnak tartaná, ha az efféle nézetkülönbségek tudományos vitákká formálódnának. Ezzel kapcsolatban felidézi, hogy 1978-ban Mítosz és történelem címmel rendeztek egy tudományos konferenciát, amiből később kötet is született. A témák között megjelent Hóman Bálint véleménye, aki hitt a szájhagyományoknak, amelyek nemzedékről nemzedékre átörökítették a hun hagyományt. Kristó Gyula történész azonban úgy vélte, hogy a magyaroknak nem volt hun hagyományuk.
Mint folklorista, természetesen a közösségi tudat, a köznépi emlékezet erejében hiszek, és némely újabban előkerült adatból az derül ki, hogy a mítoszokat és a történeti mondák elemeit igen időtállóan őrzi a folklór
– mondja a témával kapcsolatban az interjúalany. S alá is támasztja elgondolásait, elmondva, hogy Ecsedy Ildikó orientalista kimutatta: Kínában régi hagyomány volt, hogy az uralkodónak olyan emberáldozatban gazdag temetést rendeztek, amely joggal összevethető az Attilához köthető mondákban leírt rítussal.
A szájhagyományban is megőrzött hármas koporsós temetkezés távol-keleti párhuzamai meggyőzően bizonyítják a magyar hagyomány eredetét, ugyanis az eurázsiai szkíta vezértemetkezés és a kínai császártemetkezés hitelesítik az Attila-hagyomány legfontosabb elemeit. Majd hozzáteszi: az összefüggést tökéletesen alátámasztja Bese Lajos adatközlése, aki a hármas koporsó motívumát találta meg egy mongol mesében. Ezt a csapásirányt követve 2022-ben Horváth Izabella egyedülállóan gazdag, kínai publikációkat is felölelő anyag feldolgozása után jutott a hagyományt igazoló következtetésre.
Érdemes megbarátkozni a gondolattal, hogy a történelmi legendákban mindig található valami történeti mag, igazság. Ezt keressük a mítoszokkal, az eposzokkal, de az újra- meg újraírt történelemkönyvekkel is
– fogalmaz Hoppál Mihály.
Az interjú teljes szövegét a Mandiner felületén olvashatják.
Borítókép: Hoppál Mihály néprajzkutató (Fotó: Mirkó István)
