A közelmúltban Pócs Éva (1936) néprajzkutató, a Pécsi Tudományegyetem BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékének professor emeritája nyilatkozott a Mandinernek a magyar őshagyományokkal kapcsolatban, leszögezve, hogy amit ma honfoglalás kori vagy korábbi tradíciónak tartunk, az javarészt újkori kitaláció. A professzor asszony így fogalmazott: Nem ismerünk ősmagyar mítoszokat, csak hamis mítoszok vannak. A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció.
A felvetésre most Hoppál Mihály (1942) Széchenyi-díjas néprajztudós, a HUN–REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajzi Intézet és a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum kutatóprofesszor emeritusa válaszolt, kijelentve, hogy számos jól feltárt és ma is alaposan kutatott területe van az ősmagyar mítoszoknak.
Ősi mondáink hitelességéről például így fogalmazott a Mandinernek: „A mi tudományunk vezető folyóirata az Ethnographia, amelyben Berze Nagy János még 1927-ben közölt elemzést a csodaszarvas mondájáról és bizonyította be annak eredetiségét, arra híva fel a figyelmet, hogy olyan nyelvi közegekből adódnak elő motívumegyezések, amelyekkel a latinul lejegyzett magyar csodaszarvasmonda szövege nyilván nem áll közvetlen kapcsolatban. A Fehérlófia mesetípus magyar és néhány távol-keleti szövegváltozatának kiadását legutóbb 2019-ben szerkesztettem. Ezt a mesetípust azért is találom érdekesnek, mert olyan keleti párhuzamai ismertek, amelyek világosan mutatják, hogy a népmesei anyag is felhasználható őstörténeti következtetések levonására. Nem véletlen, hogy távol-keleti, velünk rokon török nyelvű népek körében találhatók meg a magyar szöveg legközelebbi párhuzamai. Fordításuk többségét Somfai Kara Dávid kollégámnak köszönhetjük, aki tuva, kirgiz, mongol és nogáj nyelvből ültette át a szövegeket magyarra.”
Az alföldi pásztorok pedig azért tudták megőrizni a Fehérlófia történetét, mert ők elzártságukban nemzedékről nemzedékre tudták átadni ezeket a meséket.
Persze azt Pócs Éva sem állította, hogy nem lehet olyan mondákat találni, amelyek hasonlítanak a magyar mítoszokra, csak azt, hogy ezek jelenlétére nincs közvetlen bizonyíték. Másfelől szinte egészen bizonyos, hogy valamilyen mitológiája kellett hogy legyen a honfoglaló magyarságnak. Efféle szellemi erőtér nélkül bizonyosan nem jöhetett volna létre az egységes magyarság.
A mítoszt sokan – tévesen – egynek veszik a képzelgés fogalmával. Holott amikor mítoszról beszélünk, akkor olyan narratív szövegtípusról szólunk, amelynek funkciója, hogy elhelyezze az embert a világban. A mítoszok egy típusa arról tudósít, hogyan keletkezett a nép. Ezek alaptudáskincset adnak át, végső soron identitást alapoznak meg. Kiváló finn mitológiakutató kolleginám, Anna-Leena Siikala szavait újból fel kell idéznem:„Azáltal, hogy kodifikálják a világkép szerkezetét, a mítoszok a múlt mentális modelljei, s mint ilyenek, a kultúra hosszú távú emlékezetének tekinthetők
– fogalmaz Hoppál Mihály.
