Tizenhét éves volt Bede-Fazekas Csaba, amikor családját kényszermunkatáborba vitték, itt tanulta meg milyen hihetetlen ereje van a zenének.
– A családunkat Sellyéről, a szülőfalumból kitelepítették a Hortobágyra, én akkor 17 éves voltam.
A kényszermunkatáborban négy-ötszázan lehettünk, édesapám, ha ideje volt rá, rögtön elővette a csellóját, itt ivódott belém, hogy a zene milyen gyógyír az ember lelkének.
Az egyikük hegedülni tudott, a másik dobolni, volt köztünk harmonikás is. Abban a nyomorúságos helyzetben mi, fiatalok igyekeztünk jól érezni magunkat, a fiúkkal esténként szerenádot adtunk, én voltam az egyik énekes. Ott kezdtem el énekelni. Egyik sorstársamnak tenor hangja volt, nekem bariton, rövidesen mi lettünk „az énekesek”. Egy ügyvédember, Török Géza azt mondta: – Csaba, ha egyszer innen kiszabadulsz és módod lesz rá, tanulj énekelni, szép hangod van. Ez adta az indítást, de akkor még azt hittem, hogy mezőgazdász leszek – emlékezett a művész a Kultúra.hu-nak adott interjúban.
Kezdeti pályafutásában az operaházi statisztálástól kacskaringós út vezetett a magánénekesi státusig.
A művész arról beszélt, hogy hűséges típus volt mindig is, nem változtatta a helyét állandóan.
– Ha megszokok egy környezetet, nem dobom el pillanatnyi lehetőségekért, jobb szerepért vagy pár forinttal több fizetésért.
Az idő engem igazolt, mert bár évek teltek el közben, de az eleinte üstökösként felívelő kollégákat mind magam mögött hagytam
– fogalmazott.
Sokáig nem tartotta magát színészként érdekesnek, sőt egy unalmas, szimpla, szürke jelenségnek vélte magát a színpadon. – Amikor megjelentek az első kritikák, amelyek arról szóltak, hogy ezt megtanulni nem lehet, csak csodálni, akkor kezdtem el érezni, hogy talán mégis jó úton járok. Nézőként sem szeretem a nagy, kitett gesztusokat, túljátszott helyzeteket, pózokat. Viszolygást kelt bennem, a pályám kezdetétől ódzkodtam tőle. A színház a valóság. Mi nem játszunk, mi a szerző valóságát éljük át, a megírt életeket.
Több mint ötvenszer lépett fel az Operában, hosszú az előadások sora: Rigoletto, Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony, Traviata, A varázsfuvola és Bánk bán vannak megannyi szerepe között a repertoárjában. De mint mondja,
akkor lett országosan ismert, amikor amikor Miskolcon, Szegeden, Debrecenben is énekelhetett.
– Rendkívül hálás vagyok a vidéki közönségnek. Többféleképpen is kimutatták szeretetüket, akkor is, ha csak rövid ideig, vendégként hallhattak. Például Szegeden 2002-ben Simone Boccanegra szerepével vendégként elhoztam az év legjobb operaénekesének járó közönségdíjat – mondta.
Bede-Fazekas Csaba arról is szólt, szeretet és hűség köti Győrhöz, a város mindig megbecsülte a jelenlétét, így tölthetett 53 évet egy helyen.
A vidéki színházak nagy előnye, hogy az opera mellett operettet, musicalt, balettet és prózát is játszhat egy művész. Ezért sem bántam meg soha, hogy vidéken maradtam. Nem volt okom rá, hogy elhagyjam a várost.
