− Az immár húszéves névfordulóját ünneplő Pannon Filharmonikusok vezető karmestere Bogányi Tibor volt, aki továbbra is első állandó vendégkarmester marad. A zenekar élére azonban most Kesselyák Gergely érkezett a maga különleges zenei küldetésével. Hogyan készült erre a megmérettetésre ön, aki négyéves kora óta karmester akar lenni?
−A karmester minden próbán megmérettetik: amikor kiáll a zenekar elé és felemeli a kezét, az első avizónál a zenekar már tudja, hogy mire számíthat. Ez a zenekar pedig nem ismeretlen számomra, hiszen többször is koncerteztem velük, operát is játszottam velük, például a Gianni Schicchit és a Boleyn Annát is dirigáltam Pécsett, sok évvel ezelőtt. A zenészeket is ismerem, ők is engem, hiszen utoljára 2023 márciusában koncerteztünk együtt: Alekszej Ribnyikov 6. szimfóniáját játszottuk, azaz akkor már nagyjából azokat a húrokat pengettem, amelyeket azóta is szeretnék: a szép kortárs és XX. századi zenét szeretném velük rehabilitálni.
− Mit szeretne a közönségnek a XX. század elfelejtett zenei világából megmutatni? Így fogalmazott erről korábban: „A közös munkában a XX. századi szimfonikus és operaműveket keresem majd…”
− Örök témám, amelyhez előbb-utóbb eljutok a beszélgetések során: nagy bűne az elmúlt százhúsz év művészetideológusainak, kritikusainak, döntéshozóinak, hogy mesterségesen eltávolították a közönséget a zenekultúrától. A cél az volt, hogy a közönség ne érezze, hogy a zene neki szól. A XX. század elidegenítő ideológiájának lényege, hogy elhitették a szerzővel, hogy ha belső ösztöneinek engedelmeskedve alkot, az populizmus. Egyáltalán nem populizmus olyat írni, amit a közönség meg is ért, ez volna az alkotó dolga. Ugyanakkor a XX. században is volt egy olyan művészkisebbség, amely hallgatott a szívére, a küldetésére, és a szélesebb közönségnek írt. Még a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon ástam bele ebbe magam, elolvastam például Nino Rota operabemutatóiról a kritikákat. A bemutatókat rémesen lehúzzák, pedig zseniális darabjai vannak!
Ha ezeket ismertük volna mint kortárs műveket, akkor ma másképp állna a közönség nagy része a kortárs opera műfajához. Úgy érzem, ezeket a közönséghez szóló műveket rehabilitálni kell.
A nemzetközi hírű Alekszej Ribnyikov is olyan szerző, aki tudatosan a közönséghez kíván szólni, ezért szeretem a műveit dirigálni. Jó kapcsolatban vagyunk: megtisztelő számomra, hogy sokszor jön Magyarországra, a miskolci operafesztiválra is rendszeresen ellátogatott. Itt jegyzem meg, hogy magyar zeneszerző kortársaink közül, hála Istennek, mára meglehetősen sokan alkotnak ebben a szellemben. Kicsi ország, kicsi szakma vagyunk, nem szeretnék senkit megsérteni egy óhatatlanul hiányosra sikeredő felsorolással, de rendkívül fontos, magas rendű feladatot teljesítenek.
− Ön a közép-európai mondanivalót szeretné megszólaltatni. Mondana jellegzetes zeneszerzőket, akikkel foglalkozna?
− Arra jöttem rá a zenei kutakodásaim során, hogy a szerintem rehabilitálandó operairodalom szerzői elsősorban Közép- és Kelet-Európa alkotói voltak. Nemrég Szegeden a Nemzeti Színházban egy Mjaszkovszkij-szimfóniát vezényeltem, bár sokan nem is értették, ki ő, miért pont a 25. szimfóniáját játsszuk?
És aztán olyan hangversenyt adtunk, hogy nem egy zenész jött oda hozzám kisírt szemmel, gratulálni, valamint a közönség tagjai közül is sokan.
Ezeket az elfelejtett alkotókat – hiszen van közöttük grúz, ukrán, lengyel, kazah, örmény vagy éppen kaukázusi zeneszerző – rossz szóval „szovjet” szerzőknek mondhatjuk, akik valahol tényleg a valamikori Szovjetunió területén éltek. Példaként sorolhatom az alig ismert mari Andrej Eshpait − akinek egyébként van egy Magyar dallamok című hegedűrapszódiája−, de nemrég fedeztem fel Juraj Filast, a Kassán született, Prágában élt, magyarul is beszélő zeneszerzőt. Az Amerikába kivándorolt, brünni születésű Erich Wolfgang Korngoldnak, akit Hollywood a zeneszerzés ősatyjának tekint, szintén vannak magyar gyökerei. Janácek és Sosztakovics, valamint Bohuslav Martinu, Karol Szymanowski gyönyörű operákat hagyott ránk. A szimfonikus irodalomban pedig Szkrjabin vagy a kijevi születésű, ukrán–lengyel származású Gliére még további kedvencem.
− Tehát náluk megtalálta a transzcendenshez való kapcsolódást a zenében.
− Igen, ez egy csodálatos társaság. Ugyanakkor azt érzem, hogy a monarchiás örökség miatt az olasz zeneszerzők is ide tartoznak. Ha mondhatok erre példát, akkor Ottorino Respighi és Nino Rota nevét említeném itt.
Amerikában is tettek kísérletet a komolyzene popularizálására. Meggyőződésem, hogy a zseniális West Side Storynak helye van az operairodalom polcán.
Ugyanakkor nekem, kelet-közép-európainak, ez az irányzat kevésbé áll közel a szívemhez.
− Volt visszhangja az ön által az opera megújítására tett 2011-es kísérletnek?
− Az Operaházba beadott pályázatomat azzal kezdtem, hogy a New York Timesnak adott Jonas Kaufmann-nyilatkozatot említem. Kaufmann pontosan elmondta, hogy az eszement rendezések tönkretették az operaközönséget, és szerinte a mai, „fül számára kellemes” darabok hiánya hozta létre ezt a rendezői gyakorlatot. Peter Gelb, a Metropolitan Opera intendánsa pedig azt mondta, hogy csak az opera újrakitalálása mentheti meg a műfajt. Jólesett, hogy 2022-ben, tizenegy év késéssel ők is eljutottak ide.
Büszke vagyok rá, hogy tizenegy évvel ezelőtt egy kiáltvánnyal fordultam a zenei világ felé a miskolci operafesztivál részéről. Azt hittem, hogy átharapják majd a torkomat, de most már látom, hogy az én kiáltványom is a szép XX. századi zenék sorsára jutott.
Agyonhallgatták, mintha nem is létezne, én pedig szeretném, ha minél több szó esne róla. Misszióm, hogy hozzunk létre egy zenei Közép-Európa-centrumot. Az ötlet részben szintén Ribnyikovtól származik, aki azt mondta, hogy: Ti magyarok nem Kelet-Európa vagytok, hanem Centrál-Európa, hiszen Kelet-Európa mi, oroszok vagyunk! Ha pedig mi vagyunk a középpont, a centrum, a híd, az felelősséggel is jár. Egyrészt a magunk kultúráját kéne Nyugat-Európa számára közvetíteni, másrészt, mivel keletről jövünk, a Kaukázustól a Bajkál-tóig elnyúló terület kultúráját is megmutatni, hiszen ezt is génjeinkben hordozzuk.
− Milyen kilátások vannak arra, hogy egy ilyen centrum létrejöhet?
−Peter Gelb és Jonas Kaufmann kapcsán mondom most, hogy sajnos már tizenegy évet így is elpocsékoltunk, mert jó lett volna, ha a zenei élet meghallja, amit 2011-ben mondtam. Ha most elhallatszik a megfelelő helyekre, amit már nemcsak én mondok,
akkor létrejöhetne ez a keletre nyíló zenei kapu Magyarországon. Jó lenne, ha 2033-ban nem azt olvasnánk, hogy mondjuk Prágában vagy Varsóban ez megvalósult.
− Eljött tehát az idő, egyesíteni kell az akaratokat, hogy le ne késsük magunkat?
− Mint karmester mondom, hogy fantasztikusan jó ezeket az „elfelejtett” darabokat dirigálni. Látom, hogy a zenészek is szeretik játszani, a közönség pedig felrobban – volt olyan kortárs koncertünk, amikor a közönség tétel közben bravózva állt fel… és ez lenne a normális. A kortárs művészet kéne legyen az alapértelmezett. A koncertkultúránk akkor lenne élő, ha a művek hetvenöt százaléka mindig újdonság lenne. A főiskolai évek alatt olyanokat mondtak nekünk, hogy már minden hang foglalt, a szép zenéket már mind leírták, a világ már olyan ronda, hogy hazugság szépet írni. Nem a szerző „érdekessége” a fontos, mint ahogy ezt a XX. század hangsúlyozta. Ő transzcendens postás. Ha van lélekből szóló üzenet, az igaznak fog hatni, és el fog jutni ahhoz, akihez kell.
Borítókép: Kesselyák Gergely (Fotó: Móricz-Sabján Simon)
