Átvenni a stafétát

Idén januártól Kesselyák Gergely a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere, aki a hónap közepén a törökországi magyar évadot felvezető két koncerten is dirigálja már az együttest. Ezt követi január 26-án a Müpában, január 27-én pedig a Kodály Központban a Kelemen Barnabás hegedűművésszel adott hangverseny, s közben Kesselyák Gergely operarendezést tanít, valamint olyan XX. századi zeneműveket keres, melyekről elfeledkeztünk.

Budapest 20150220 Vegyes 2015 Kesselyák Gergely karmester Fotó: Móricz Sabján Simon Nemzeti Sport Fotó: Móricz Sabján Simon

− Ön a közép-európai mondanivalót szeretné megszólaltatni. Mondana jellegzetes zeneszerzőket, akikkel foglalkozna?

− Arra jöttem rá a zenei kutakodásaim során, hogy a szerintem rehabilitálandó operairodalom szerzői elsősorban Közép- és Kelet-Európa alkotói voltak. Nemrég Szegeden a Nemzeti Színházban egy Mjaszkovszkij-szimfóniát vezényeltem, bár sokan nem is értették, ki ő, miért pont a 25. szimfóniáját játsszuk? 

És aztán olyan hangversenyt adtunk, hogy nem egy zenész jött oda hozzám kisírt szemmel, gratulálni, valamint a közönség tagjai közül is sokan.

 Ezeket az elfelejtett alkotókat – hiszen van közöttük grúz, ukrán, lengyel, kazah, örmény vagy éppen kaukázusi zeneszerző – rossz szóval „szovjet” szerzőknek mondhatjuk, akik valahol tényleg a valamikori Szovjetunió területén éltek. Példaként sorolhatom az alig ismert mari Andrej Eshpait − akinek egyébként van egy Magyar dallamok című hegedűrapszódiája−, de nemrég fedeztem fel Juraj Filast, a Kassán született, Prágában élt, magyarul is beszélő zeneszerzőt. Az Amerikába kivándorolt, brünni születésű Erich Wolfgang Korngoldnak, akit Hollywood a zeneszerzés ősatyjának tekint, szintén vannak magyar gyökerei. Janácek és Sosztakovics, valamint Bohuslav Martinu, Karol Szymanowski gyönyörű operákat hagyott ránk. A szimfonikus irodalomban pedig Szkrjabin vagy a kijevi születésű, ukrán–lengyel származású Gliére még további kedvencem.

A karmester és a szólista a Zeneakadémia nagytermében (Fotó: Steirer Máté)

− Tehát náluk megtalálta a transzcendenshez való kapcsolódást a zenében.

− Igen, ez egy csodálatos társaság. Ugyanakkor azt érzem, hogy a monarchiás örökség miatt az olasz zeneszerzők is ide tartoznak. Ha mondhatok erre példát, akkor Ottorino Respighi és Nino Rota nevét említeném itt.

 Amerikában is tettek kísérletet a komolyzene popularizálására. Meggyőződésem, hogy a zseniális West Side Storynak helye van az operairodalom polcán.

 Ugyanakkor nekem, kelet-közép-európainak, ez az irányzat kevésbé áll közel a szívemhez.

− Volt visszhangja az ön által az opera megújítására tett 2011-es kísérletnek?

− Az Operaházba beadott pályázatomat azzal kezdtem, hogy a New York Timesnak adott Jonas Kaufmann-nyilatkozatot említem. Kaufmann pontosan elmondta, hogy az eszement rendezések tönkretették az operaközönséget, és szerinte a mai, „fül számára kellemes” darabok hiánya hozta létre ezt a rendezői gyakorlatot. Peter Gelb, a Metropolitan Opera intendánsa pedig azt mondta, hogy csak az opera újrakitalálása mentheti meg a műfajt. Jólesett, hogy 2022-ben, tizenegy év késéssel ők is eljutottak ide. 

Büszke vagyok rá, hogy tizenegy évvel ezelőtt egy kiáltvánnyal fordultam a zenei világ felé a miskolci operafesztivál részéről. Azt hittem, hogy átharapják majd a torkomat, de most már látom, hogy az én kiáltványom is a szép XX. századi zenék sorsára jutott.

Agyonhallgatták, mintha nem is létezne, én pedig szeretném, ha minél több szó esne róla. Misszióm, hogy hozzunk létre egy zenei Közép-Európa-centrumot. Az ötlet részben szintén Ribnyikovtól származik, aki azt mondta, hogy: Ti magyarok nem Kelet-Európa vagytok, hanem Centrál-Európa, hiszen Kelet-Európa mi, oroszok vagyunk! Ha pedig mi vagyunk a középpont, a centrum, a híd, az felelősséggel is jár. Egyrészt a magunk kultúráját kéne Nyugat-Európa számára közvetíteni, másrészt, mivel keletről jövünk, a Kaukázustól a Bajkál-tóig elnyúló terület kultúráját is megmutatni, hiszen ezt is génjeinkben hordozzuk.

− Milyen kilátások vannak arra, hogy egy ilyen centrum létrejöhet?

−Peter Gelb és Jonas Kaufmann kapcsán mondom most, hogy sajnos már tizenegy évet így is elpocsékoltunk, mert jó lett volna, ha a zenei élet meghallja, amit 2011-ben mondtam. Ha most elhallatszik a megfelelő helyekre, amit már nemcsak én mondok, 

akkor létrejöhetne ez a keletre nyíló zenei kapu Magyarországon. Jó lenne, ha 2033-ban nem azt olvasnánk, hogy mondjuk Prágában vagy Varsóban ez megvalósult.

− Eljött tehát az idő, egyesíteni kell az akaratokat, hogy le ne késsük magunkat?

− Mint karmester mondom, hogy fantasztikusan jó ezeket az „elfelejtett” darabokat dirigálni. Látom, hogy a zenészek is szeretik játszani, a közönség pedig felrobban – volt olyan kortárs koncertünk, amikor a közönség tétel közben bravózva állt fel… és ez lenne a normális. A kortárs művészet kéne legyen az alapértelmezett. A koncertkultúránk akkor lenne élő, ha a művek hetvenöt százaléka mindig újdonság lenne. A főiskolai évek alatt olyanokat mondtak nekünk, hogy már minden hang foglalt, a szép zenéket már mind leírták, a világ már olyan ronda, hogy hazugság szépet írni. Nem a szerző „érdekessége” a fontos, mint ahogy ezt a XX. század hangsúlyozta. Ő transzcendens postás. Ha van lélekből szóló üzenet, az igaznak fog hatni, és el fog jutni ahhoz, akihez kell.

Borítókép: Kesselyák Gergely (Fotó: Móricz-Sabján Simon)