Ahogy közeledünk az elkerülhetetlen felé, úgy válik a cselekmény egyre érdektelenebbé. Mivel egyértelmű a jó és rossz közti különbség, nincs moralizálás vagy a néző érzelmeivel való játék. Az egészet körbelengi egy sablonos, megcsalt asszony kálváriája-hangulat, mellyel hiába lehet azonosulni, ha dramaturgiailag nem elég hatásos a kivitelezés. Coppola igyekszik, remek például a média hatásának rendre felötlő kérdése, miszerint Priscilla sokszor az újságokból értesül Elvis esetleges afférjairól, így tovább rontva az egyébként is ellenséges légkört. A rendező azonban bizonyította korábban, akár Az elveszett jelentésben, vagy a Made in Hollywoodban, hogy kiválóan ért a magány és a kiüresedés bemutatásához. Adta volna magát a hasonló stílus, de sajnos a bravúr ezúttal elmaradt.
Helyette önismétlővé és vontatottá válik a film, ahogy a sokadik montázst és féltékenységi jelenetet látjuk. A befejezés ezzel szemben pont a visszafogottsága miatt éri el a célját.
A Priscilla legnagyobb erőssége a koncepciója. A sztárság árnyékában létező, ezzel együtt élni kénytelen kisember szenvedése átjön, s együtt lehet érezni a lánnyal, kár, hogy a körítés nem jut tovább az elfogult perspektíván. Párkapcsolati drámából láttunk ennél sokkal jobbat és autentikusabbat, még ha Spaeny és Elordi kifogástalan alakításai mentik is a menthetőt. A végeredmény a hibái ellenére egy korrekt alkotást eredményez, de Coppola ennél sokkal többre képes. Főleg pillanatai vannak, többek közt az említett epilógusnál, ahol nincsenek a szokásos életrajzi filmes feliratok, csak a búcsú az álomnak indult rémálomtól.
Borítókép: Nem egy álomból szőtt tündérmesét mutat be a Priscilla című film (Forrás: A24 Films)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!