A cselekmény nem vezet félre, a film valóban Priscilláról (Cailee Spaeny) szól. Az 50-es évek végén vesszük fel a történet fonalát, amikor a tinédzser lány megismerkedik az akkor már rendkívül népszerű énekessel, illetve az 1972-es válásig tart. A köztes időszak érzelmi hullámvasútját ismerhetjük meg közelebbről, a kulcskérdés pedig az volt, hogy Coppola mennyi eredetiséget tud belecsempészni az ismert sztoriba. Nem titok, hogy Elvis (Jacob Elordi) és Priscilla együttélése minden volt, csak nem konfliktusmentes, a nő a regényben nagy hangsúlyt is helyez erre. Közös gyermekük, a 2023-ban tragikusan elhunyt Lisa Marie azonban felemelte a hangját a film ellen, mondván, édesapját kvázi szörnyetegként ábrázolják, az eredeti dalok felhasználásához így meg sem kapták a jogokat. A rendező ezzel szemben fogadkozott, hogy nem szimpla gonoszként fogja leírni a rock ’n’ roll királyát.
Az ismerkedés fázisa, a Németországban állomásozó két amerikai fiatal egymásra találásával pazarul működik. Elvis rögtön a bűvkörébe vonja a naiv lányt, aki azonnal empátiát vált ki a nézőből. A napnál is világosabb, hogy miért viselkedik így, különlegesnek érzi magát, elvégre rajongóként közel tudott kerülni imádottjához. A nagy beszélgetések, az első csók, mind jelentőséggel bírnak és Coppola frappánsan ábrázolja a hőseink közti szakadékot.
Cailee Spaeny tudniillik mindössze 155 centiméter magas, míg Jacob Elordi 196. A direktor ezzel az egyszerű, de szuper vizuális húzással mutatja meg, hogy a szégyenlős tini miként mutat a szó szerint és átvitt értelemben is mindenki fölé magasodó csillag mellett.
Az idill bája, a szerelmesek szívhez szóló pillanatai végesek, ráadásul Elvis kezdettől fogva manipulatív. Muszáj visszatérni Coppola nyilatkozatára, miszerint mélyíti a sztár személyiségét, ám ez az összképből egyáltalán nem jön le. Egydimenziós, toxikus, egomániás figuraként prezentálják, akinek minden fontosabb volt Priscillánál. Nem kérdés, hogy különálló életet éltek, a férfi csapongott, s tény, hogy azt látjuk, ahogy a lány megélte a történteket, a kelleténél sokkal egyoldalúbban, szélsőségesen elmesélve. Ebből adódik a mű legnagyobb hibája is.
Ahogy közeledünk az elkerülhetetlen felé, úgy válik a cselekmény egyre érdektelenebbé. Mivel egyértelmű a jó és rossz közti különbség, nincs moralizálás vagy a néző érzelmeivel való játék. Az egészet körbelengi egy sablonos, megcsalt asszony kálváriája-hangulat, mellyel hiába lehet azonosulni, ha dramaturgiailag nem elég hatásos a kivitelezés. Coppola igyekszik, remek például a média hatásának rendre felötlő kérdése, miszerint Priscilla sokszor az újságokból értesül Elvis esetleges afférjairól, így tovább rontva az egyébként is ellenséges légkört. A rendező azonban bizonyította korábban, akár Az elveszett jelentésben, vagy a Made in Hollywoodban, hogy kiválóan ért a magány és a kiüresedés bemutatásához. Adta volna magát a hasonló stílus, de sajnos a bravúr ezúttal elmaradt.
Helyette önismétlővé és vontatottá válik a film, ahogy a sokadik montázst és féltékenységi jelenetet látjuk. A befejezés ezzel szemben pont a visszafogottsága miatt éri el a célját.
A Priscilla legnagyobb erőssége a koncepciója. A sztárság árnyékában létező, ezzel együtt élni kénytelen kisember szenvedése átjön, s együtt lehet érezni a lánnyal, kár, hogy a körítés nem jut tovább az elfogult perspektíván. Párkapcsolati drámából láttunk ennél sokkal jobbat és autentikusabbat, még ha Spaeny és Elordi kifogástalan alakításai mentik is a menthetőt. A végeredmény a hibái ellenére egy korrekt alkotást eredményez, de Coppola ennél sokkal többre képes. Főleg pillanatai vannak, többek közt az említett epilógusnál, ahol nincsenek a szokásos életrajzi filmes feliratok, csak a búcsú az álomnak indult rémálomtól.
Borítókép: Nem egy álomból szőtt tündérmesét mutat be a Priscilla című film (Forrás: A24 Films)
