Dániában járunk 1755-ben, amikor is huszonöt év katonai szolgálat után Ludvig Kahlen kapitány (Mads Mikkelsen) hazatér, és királyi engedéllyel úgy dönt, hogy egy megművelhetetlennek vélt lápos vidéken letelepedik, termőfölddé alakítja és kolóniát alapít ott. Nem csak azért, hogy otthont teremtsen magának, az is hajtja, hogy nemesi ranggal tüntesse ki az uralkodó. Csakhogy a területet a helyi báró a saját birtokában tartja és egyre aljasabb eszközökkel próbálja megakadályozni a ténykedését, Kahlen szövetségeseinek megkínzásától és meggyilkolásától sem visszariadva.
Nikolaj Arcel rendező az Egy veszedelmes viszony című drámával került fel a térképre, a 2012-es alkotás Oscar-jelölést is kapott a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, aztán elkövette a legnagyobb hibát, amelyet európai alkotó megtehet: Hollywood felé vette az irányt. És odaát az újonnan érkező művészek nem sok kreatív szabadságban részesülnek, így járt ő is, amikor leforgatta a Stephen King regénysorozata alapján készült A Setét Tornyot, amelyet a kritikusok és a nézők egyaránt utáltak, hát még a legendás horrorszerző rajongói, ráadásul a kasszáknál sem muzsikált jól, a kudarcból tanulva így végül szedte a sátorfáját és visszaköltözött a hazájába.
Az új filmje kapcsán pedig egy igencsak nyerő csapatot állított össze, a forgatókönyvet az Ádám almái Oscar-díjas szerzőjével, Anders Thomas Jensennel közösen írta, a főszerepre pedig Mads Mikkelsen a lehető legjobb választásnak bizonyult, hiszen ha nem is a legszélesebb réteg, de azért az igencsak terjedelmes közönség imádja, így a jelenléte szinte garancia a sikerre.
Az elismerések tekintetében mindez nem is maradt el, tavaly az Európai Filmakadémia díjával tüntették ki az operatőri munkát, a jelmeztervezést, Mikkelsent pedig a legjobb férfi főszereplőnek választották. És a zsűri tagadhatatlanul éleslátó volt, valóban ezek a produkció legnagyobb erényei.
A képi világ lenyűgöző, nagyon könnyű belemerülni azokba a jelenetekbe, amelyekben a férfi a zord tájat végtelen elszántsággal próbálja megművelni, küzd a természet erőivel, akárcsak Az öreg halász és a tenger, vagy Tarr Béla A torinói ló főszereplője, ráadásul akárcsak a magyar rendező alkotásaiban, itt is rendkívül komótosan ábrázolják ezt a kilátástalannak tűnő harcot. Az egykori katona munkáját azonban nem csak a kíméletlen táj nehezíti meg, hanem környékbeli fosztogató zsiványok is, végül azonban siker koronázza az erőfeszítéseit, amikor megterem a földben az első krumpli.
Azonban ez korántsem a happy end, hanem lényegében itt kezd kicsúcsosodni a konfliktus a fentebb említett báróval, aki mindent bevet, hogy ellehetetlenítse a férfit.
És érdekes módon pont ezek a feszült pillanatok működnek a legkevésbé a filmben, a forgatókönyvírók a kosztümös drámák elcsépelt eszközeivel élnek, a főszereplőn kívül a többi karakter nem igazán izgalmas, a sztori ,,főgonosza” pedig közhelyesebb aligha lehetne, hiszen egy tipikusan kisebbségi érzésektől fűtött, hisztérikus figuráról van szó, nagyon távoli példával élve már-már a legutóbbi Csillagok háborúja-trilógia Kylo Renjét juttathatja eszünkbe, nincs igazán megfestve, egyszerűen csak végtelenül megátalkodott.
Mads Mikkelsen azonban ezúttal is kiváló, mint mindig, a puszta tekintetével és a ráncaival képes megfogalmazni egy teljes, küzdelmekkel teli emberi sorsot, egyszerre árasztva magából a mély melankóliát és a férfias elszántságot.
A színész rajongóinak így bátran ajánljuk a filmet, másoknak fenntartásokkal, mert minden erénye és szándéka ellenére hiányzik belőle az igazi dráma, az igazi mélység és a nagy katarzis. Talán ez is az oka annak, hogy bár A fattyú volt az idei Oscar hivatalos dán nevezettje a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriájában, végül nem jelölték a díjra.
Borítókép: A fattyú (Forrás: Vertigo Média Kft.)
