Kétségtelen, manapság a művészek messzire kerülik a bukolikus idillt, soha vászonra nem vinnének, kőbe nem faragnának olyan jeleneteket, amelyek a világ szépségét hirdetik. Mit tegyünk? Nem látják szépnek a világot. Soltis Miklósnak személyes oka is van arra, hogy a rettenetről elmélkedjen, ha amúgy a művészet általános hangulata nem volna erre elég indok.
Soltis Miklós 1980-ban született Szabadkán, ami azt jelenti, hogy tizenegy éves volt, amikor kirobbant a délszláv háború, amelynek – a Vajdaságot is érintő, a magyarságot is megkínzó – legforróbb szakasza magával sodorta kamaszkorát.
Szabadkán járt középiskolába is. Nyomdaipari szakiskolát végzett, de az egyetemi diplomáját már Budapesten szerezte, 2005-ben a Képzőművészeti Egyetem festő szakát fejezte be.
A Magyar Műhely Galéria mostani tárlatán azonban a felnőtt, egyetemista, mondjuk szerelmes, néha talán álmodozó, olykor barátaival borozgató Soltis alakjából semmit nem látunk. Megjelenik viszont egy riadt kisgyermek, aki műanyag katonákból építi föl a maga körül látott világot, aki a rémségeket újrateremtve próbálja kijátszani magából a félelmet, s így próbálja kijátszani a lélek lélektelenségét. Feldarabolt, megcsonkított, egymásra halmozott katonákból készült installációk furcsálkodnak néhány tárlóban, mintha tömegsírokból vettünk volna metszetet, arrébb meg különös módon egymásba forrasztott állat-, emberalakok, kentaurok, s más különös lények, mintha Dr. Moreau szörnyűséges szigetén járnánk, egy dobozban még a bálnájával eggyé vált Ahab kapitányt is felfedezhetjük: üldöző és üldözött összenőve… Hasonló kettősség tükröződik a szuperhősök és hétköznapok találkozásaiban.
Amerika kapitány itt valahogy nem az a legyőzhetetlen hérosz, akinek a képregényből, a filmvilágból ismerjük. Giccses, csillogó szuperhős helyett egyik-másik képen kimondottan ronda, sötét tónusokkal festett, esetlen, torz alak, olyan, mintha a szakadozó héroszjelmez alól már itt-ott kikandikálna egy másik, egy valódibb valóság.
S miközben a kentaurmotívum az egész tárlaton átvonul, miközben egy szellemes képzettársítás, a „zsírok és olajok” címmel disznót, halat és olajkutat ábrázoló, többször is feldolgozott anyag tapinthatóan uralja a tárlatot, van itt egy érdekes festmény, ami sehogyan sem illik Soltis Miklós Szürke zónájába. Amerika kapitány pajzsán, mint valami tányéron egy lerágott csontot látunk, alatta egy nőalak iszik valamit egy bögréből, körülötte gépalkatrészek pörögnek, kezében lánc, alatta, mintha valami baleseti helyszín látszana, s a sarokban egy fej nélküli vagy fejét elvesztő férfi lép ki a képből. Különös alkotás, ezerféleképpen magyarázható, ezerféleképpen értelmezhető, kit így, kit úgy tud megszólítani. Kit köt le a lánc? Hová lett a szuperhős, ha pajzsa tányérnak használható? Hová lett a feje annak a nyakkendős alaknak? Miféle gépek darálják le az elmét? A testet? A lelket?
Hogy választ kapnak-e ezekre a kérdésekre, ha elmennek és megnézik a kiállítást, azt nem hiszem, de hogy lesz min rágódniuk a következő napokban, azt garantálhatom.
