Szűcs Nelli a férjével, Trill Zsolttal ígéretes pályát kibontakoztató beregszászi színészként tette le névjegyét határon belül is, majd Vidnyánszky Attilát követve előbb Debrecen, aztán Budapest lett a fő művészi bázisuk.
Szűcs Nelli és Fedák Sári
A Fedák Sári címen futó, 2015-ben bemutatott monodrámája egy évvel ezelőtt már a századik előadásnál járt. Fedák Sári életművével Vidnyánszky Attila révén találkozott. Huszonkét éve volt már a pályán, és az igazgató inspirálására vette kezébe Fedák Sári „második naplóját”, ami „Te csak most aludjál, Liliom…” címmel 2009-ben jelent meg. Mint mondta, nem bírta letenni, Fedák olyan zamatosan, egyszerűen és nagyszerűen ír.
Az emlékirataiból tudta meg, hogy volt egy „első naplója” is, az Útközben, amit 1929-ben adtak ki. Ebből derült ki számára, hogy Fedák Sári kislányként ott látott először színházat, műkedvelőként pedig ott lépett fel először, ahol a beregszászi színházuk működik, az egykori Arany Oroszlán Szálló épületében.
Több meglepő érdekességet, párhuzamot is talált, aztán formáját tekintve és képileg viszonylag hamar megvolt a saját darabja. Utazni akart vele, hogy mindenhova elvihesse Fedák hírét. Különleges, összetett egyéniségnek tartja, születésétől a haláláig próbálta felfűzni és átadni ebben a monodrámában mindazt, ami Fedák Sári. Ennek az előadásnak is köszönhetően állították fel öt éve Beregszászon a Fedák-szobrot, amely úgy lett kitalálva, hogy le lehessen ülni Fedák Sári mellé. Aztán három évvel ezelőtt adták át az első Fedák Sári-díjat, így három álmából kettő teljesült. A harmadik egy film lenne róla.
Tekintettel a magyar, orosz, ukrán családi, nyelvi érintettségére, elsősorban történelmi, irodalmi, kultúrtörténeti szempontból kérdezték az interjúban arról, mit gondol, szétválasztható-e az orosz és az ukrán kultúra, a közös múlt, hagyomány és hit. Szűcs Nelli a válaszában elmondta, hogy
édesanyja orosz, édesapja magyar, ukrán iskolába járt, és egy olyan közösségben nőtt fel, ahol soha nem volt probléma a többnyelvűség. Az óvodában három nyelven szerepeltek, megtartották egymás ünnepeit: katolikust, pravoszlávot, reformátust; egymáshoz jártak kántálni, egymás ételeit főzték. Úgy látja, az emberek között nem lenne háború, hiszen ez testvérek és unokatestvérek háborúja, amit akár polgárháborúnak is lehetne nevezni.
– S mindez azért, mert kívülről „valakik” elhitették, hogy neked nem kell szeretned a másikat –mondja a színésznő. – Nincs rend. Nemcsak az emberek fejében, hanem az életében is káoszt csináltak – teszi hozzá. Mint mondja, Ukrajnában lassan elfogynak a férfiak, nemzedékeket irtottak ki, sokan nyomorékok lettek. Kívülről és távolról nézve ezek persze csak számadatok, de ott bent, az országban: életek és sorsok. 2014 óta zajlik ez a háború. Érdekesnek találja, hogy akkor nem érintette meg a világot, hány orosz nemzetiségű ukrán állampolgár és mennyi gyerek halt meg. Angyalok útjának nevezik a temetőrészt, ahol nyugszanak.
A színésznő elmondta, hogy nemrég mutatták be a Kurázsi mama és gyermekeit, és ez a fájdalmas téma benne él. Kurázsi mamán keresztül épp ezt az őrületet mutatja be. Ez nem az az emberséges figura, akit Brecht 1939-ben megírt, a jó és a rossz oldalát egyaránt láttatva. Itt már nincs emberséges oldal, mert mára elembertelenedtünk. Egyesek gazdagodnak a háborún, a többiek pedig elhagyják a hazájukat vagy elpusztulnak. Másfél éve nem volt otthon, a férfiak pedig már két éve.
Itt nincs semmi baja, élheti az életét, de haza szeretne menni. Kötelességének érzi a kiállást értük és velük. A nővére most is ott lakik a családjával, innen próbálják meg anyagilag segíteni őket. A beregszászi színház bajosan, de működik; jelenleg a lányok tartják a frontot. Még nem tudják, mi lesz a nyelvtörvénnyel, az iskoláikkal.
A következő felvetésben arról beszélgettek, hogy az utóbbi években személyében visszahozta színházi életünkbe a szinte már elfeledett tragika jelzőt, az igazi drámai színésznő rangot. Szűcs Nelli harminckét éve játssza Mariskát a Tótékban, ami egyszerre tragikus és komikus szerep. Úgy érzi, kell hozzá érés, tudás, tapasztalás. Alapvetően azt vallja, nincs kis szerep. – Mégis, ahhoz, hogy a nagyot el bírjuk viselni, el tudjuk hordozni, sok mindenben meg kell mártóznunk – mondja a színésznő. – Nem szabad félni, akarni kell változni! Mert minden téma és minden szerep más: más a szövegtípus, a rendező, a megközelítés. Számomra fontos a változás, az átváltozás. Én még szeretem azt, amikor valami nem kényelmes. A kereséssel tudok igazán beindulni – mondja. Ezt vette észre Theodórosz Terzopulosz, aki a Bakkhánsnőket rendezte; tetszett neki, hogy mer változni. – Mert a színház szerintem a változásról szól. Kétségtelen, hogy a nagy drámai szerepekhez szükség van a színészi puttonyra, mindarra, amit megéltem, ami fájt, ami nem sikerült, amit nem kaptam meg. És ez jó, mert van miből építkeznem – teszi hozzá.
A hivatása szempontjából fontos a spirituális háttér, mint mondja, úgy megy fel a színpadra: Isten velem, ki ellenem? Úgy érzi, Istennek köszönheti, hogy ezen a pályán van. Mint mondja, ahhoz, hogy valami változzon bennünk, muszáj szembesülnünk a valósággal.
– Amikor a gyerekeimet figyelmeztetem valamire, nem csak azért teszem, mert őket akarom dorgálni. Magamat is emlékeztetem arra, hogy mit nem szabad vagy mit kellene másképpen csinálnom. Mert én is nap mint nap elbukom. Nap mint nap! Arra kérem a Jóistent: legyen kedvem reggel felkelni, és minden napra adjon egy újabb esélyt. Azért, hogy az életben és a hivatásomban is rendre visszataláljak a helyesebb útra – foglalta össze gondolatait a színésznő.
A teljes interjú a Magyar Kurírban olvasható.
Borítókép: A Kurázsi mama a Nemzeti Színházban (Fotó: Polyák Attila)
