Szűcs Nelli a férjével, Trill Zsolttal ígéretes pályát kibontakoztató beregszászi színészként tette le névjegyét határon belül is, majd Vidnyánszky Attilát követve előbb Debrecen, aztán Budapest lett a fő művészi bázisuk.
Szűcs Nelli és Fedák Sári
A Fedák Sári címen futó, 2015-ben bemutatott monodrámája egy évvel ezelőtt már a századik előadásnál járt. Fedák Sári életművével Vidnyánszky Attila révén találkozott. Huszonkét éve volt már a pályán, és az igazgató inspirálására vette kezébe Fedák Sári „második naplóját”, ami „Te csak most aludjál, Liliom…” címmel 2009-ben jelent meg. Mint mondta, nem bírta letenni, Fedák olyan zamatosan, egyszerűen és nagyszerűen ír.
Az emlékirataiból tudta meg, hogy volt egy „első naplója” is, az Útközben, amit 1929-ben adtak ki. Ebből derült ki számára, hogy Fedák Sári kislányként ott látott először színházat, műkedvelőként pedig ott lépett fel először, ahol a beregszászi színházuk működik, az egykori Arany Oroszlán Szálló épületében.
Több meglepő érdekességet, párhuzamot is talált, aztán formáját tekintve és képileg viszonylag hamar megvolt a saját darabja. Utazni akart vele, hogy mindenhova elvihesse Fedák hírét. Különleges, összetett egyéniségnek tartja, születésétől a haláláig próbálta felfűzni és átadni ebben a monodrámában mindazt, ami Fedák Sári. Ennek az előadásnak is köszönhetően állították fel öt éve Beregszászon a Fedák-szobrot, amely úgy lett kitalálva, hogy le lehessen ülni Fedák Sári mellé. Aztán három évvel ezelőtt adták át az első Fedák Sári-díjat, így három álmából kettő teljesült. A harmadik egy film lenne róla.
Tekintettel a magyar, orosz, ukrán családi, nyelvi érintettségére, elsősorban történelmi, irodalmi, kultúrtörténeti szempontból kérdezték az interjúban arról, mit gondol, szétválasztható-e az orosz és az ukrán kultúra, a közös múlt, hagyomány és hit. Szűcs Nelli a válaszában elmondta, hogy
édesanyja orosz, édesapja magyar, ukrán iskolába járt, és egy olyan közösségben nőtt fel, ahol soha nem volt probléma a többnyelvűség. Az óvodában három nyelven szerepeltek, megtartották egymás ünnepeit: katolikust, pravoszlávot, reformátust; egymáshoz jártak kántálni, egymás ételeit főzték. Úgy látja, az emberek között nem lenne háború, hiszen ez testvérek és unokatestvérek háborúja, amit akár polgárháborúnak is lehetne nevezni.
– S mindez azért, mert kívülről „valakik” elhitették, hogy neked nem kell szeretned a másikat –mondja a színésznő. – Nincs rend. Nemcsak az emberek fejében, hanem az életében is káoszt csináltak – teszi hozzá. Mint mondja, Ukrajnában lassan elfogynak a férfiak, nemzedékeket irtottak ki, sokan nyomorékok lettek. Kívülről és távolról nézve ezek persze csak számadatok, de ott bent, az országban: életek és sorsok. 2014 óta zajlik ez a háború. Érdekesnek találja, hogy akkor nem érintette meg a világot, hány orosz nemzetiségű ukrán állampolgár és mennyi gyerek halt meg. Angyalok útjának nevezik a temetőrészt, ahol nyugszanak.
A színésznő elmondta, hogy nemrég mutatták be a Kurázsi mama és gyermekeit, és ez a fájdalmas téma benne él. Kurázsi mamán keresztül épp ezt az őrületet mutatja be. Ez nem az az emberséges figura, akit Brecht 1939-ben megírt, a jó és a rossz oldalát egyaránt láttatva. Itt már nincs emberséges oldal, mert mára elembertelenedtünk. Egyesek gazdagodnak a háborún, a többiek pedig elhagyják a hazájukat vagy elpusztulnak. Másfél éve nem volt otthon, a férfiak pedig már két éve.
Itt nincs semmi baja, élheti az életét, de haza szeretne menni. Kötelességének érzi a kiállást értük és velük. A nővére most is ott lakik a családjával, innen próbálják meg anyagilag segíteni őket. A beregszászi színház bajosan, de működik; jelenleg a lányok tartják a frontot. Még nem tudják, mi lesz a nyelvtörvénnyel, az iskoláikkal.
