A genderfluiditás az Olümposzt is elérte

A Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című előadás nyolc órán keresztül borzolta a Mitem nézőinek kedélyeit. Jab Fabre belga rendező szünetek nélkül színpadra állított műve sok kérdést vet fel.

Jan Fabre társulata a görög mitológiát használja fel az előadásban. Fotó: Nemzeti Színház/Silvia Varrani

A Nemzeti Színház nagyszínpadán állították fel a Troubleyn Laboratorium gurulós pódiumokból, csillagokra emlékeztető fényekből, lebegő kardokból (ami a Mount Olympos című előadásból már ismerős lehet) és egy hárfából álló díszletét. A közönség a színpadra épített nézőtéren foglalhatott helyet. Ám a nyolcórás előadás közben nem voltak szünetek, így nagy nehézséggel nézhetett szembe az, aki nem bírta tovább a meghökkentő színpadi teljesítményt vagy esetleg csak egy kis pihenőre vágyott. Meghökkentő elemekből nem volt hiány: az est házigazdája a genderfluid Dionüszosz, a bor és mámor istene, a színház patrónusa. Követői egy techno rave buli élveteg táncosai. Vendégeik a görög mitológia ismert alakjai, többek között Prométheusz, Oidipusz, Antigoné. Mi pedig „kukkolunk”. A társulat és a rendező munkája nem ismeretlen azoknak, akik tavaly is követték a Mitem és a színházi olimpia programjait: a Resurrexit Cassandra című előadásról lapunkban is olvashattak. 

A Mítikasz-csúcson nincsenek korlátok, mindent szabad. Fotó: Nemzeti Színház/Silvia Varrani

Az előadás címe a görög mítoszokból az istenek lakhelyeként ismert Olümposzra utal, annak is legmagasabb csúcsára, a Mítikaszra. Az elnevezés az orr szóra utal. S valójában az egész rendezői koncepció ebből indul ki. 

A hegycsúcs egyszersmind az istenek orra, amellyel a világot, benne az embert szimatolják, s ettől megdelejesednek. 

Dionüszosz az illatoktól és szagoktól szinte eszét veszti. Őt egy színésznő játssza, ám kinyilatkoztatja magáról, hogy női és férfi nemi jelleggel is rendelkezik. Az illatok mámorában nem riad vissza attól sem, hogy nyílt színen önkielégítést imitáló mozdulatsorban fokozza, majd levezesse az extázist – mindez a legelső fél órában játszódik le. A társulat nem árul zsákbamacskát: tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlják az előadást. A felütés merész, erős – feltehető azt a kérdés, vajon az egész ilyen lesz-e, és lesz-e értelme.

Szeretem felfedezni az állat és az ember közötti alkonyzóna köztes területét, azt a meghatározhatatlan átmeneti területet, ami az emberben megmaradt az állatból: ahol az ösztön felnyitja a civilizációt, a »normalitást« beárnyékolja valami, ami a legmélyebbről tör elő

– olvashatjuk a rendező gondolatait a Nemzeti Magazinban.

Az előadás alapján azonban elgondolkozhatunk, valóban az ember és az állat közötti alkonyzóna köztes területét figyelhettük meg órákon keresztül vagy csak a játszók elállatiasítását. Az ösztönt az érzékeléssel és a szexussal ábrázolják, míg az úgynevezett civilizáció nem nyújt reális ellenpontot. A zsigeri késztetéseket követő lényeket egy olyan szekta váltja a színen, amely nem a morál megszilárdításában, hanem az öncsonkításban találja meg az ösztönök korlátozásának lehetőségét. A színészek testét csak egy apró sportmelltartó és ágyékkötő fedi, az intim részeknél vérnyomokat láthatunk. 

A görcsös fájdalom és az élvezet között vékony a határ Jan Fabre rendezésében. Fotó: Nemzeti Színház

Jan Fabre rituális tombolásként hivatkozik a saját rendezésére, és ezzel valóban jól leírja a látottakat. Egy karneválba kapcsolódunk be – szerencsére csak szemlélőként, nem résztvevőként –, ahol minden megtörténhet és mindent szabad. 

A béke, szeretet, egység, tisztelet jelszavakat skandálva olyan közeget teremtenek a játszók, ahol elmosódnak a határok a fájdalom és az élvezet, az élet és a halál, férfi és nő között. 

De vajon mi végre? Jan Fabre színháza egyébként sem mentes a polgárpukkasztó performanszoktól, a rituális formák keresésétől és az ismétlés alakzatának használatától. A rendező nemcsak a művészetében, hanem a magánéletében is ellentmondásos személyiség, akit zaklatás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. 

Összességében elmondható: pusztán szimbólumok felhasználásával és a nagy klasszikusok felforgatásával még nem lehet átütő színházi élményt létrehozni, ez csak a hatáskeltésre alkalmas.

Ahogyan nyolcórás előadást sem érdemes csak azért létrehozni, mert megtehetjük. A Mítikasz-csúcs akkor kötné le igazán az ember figyelmét, ha a vélt rítusba bevonná a nézőt is (bár erre valószínűleg nem sokan vágynának). Vagy ha az alkotó csak addig tartaná színen az egyes jeleneteket, ameddig azzal új impulzust képes közölni. Itt viszont minden ötlet minimum félórás játékidőt kap. A repetícióra épülő előadás így viszont leginkább öncélú rendezői színház marad.