A rendszeresen jelentkező Magyarságkutató estek sorozatban nem először foglalkoznak történészek, kutatók, hungarológusok azzal, milyen szerepet töltöttek be a magyar királylányok Európa udvaraiban. Az előző alkalommal Árpád-házi Szent Kingáról volt szó, most pedig Nagy Lajos királyunk legfiatalabb leánya, Szent Hedvig lengyel királynő rövid, ám annál jelentősebb örökséget hagyó életéről beszélgetett Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, Bíró Csilla irodalomtörténész, J. Újváry Zsuzsanna történész és Kerékjártó Ágnes hungarológus.
A beszélgetés során kiderült, hogy a magyar királylányok, akik Európa egyik legerősebb, legstabilabb és – talán ezekkel összefüggésben – kulturális tekintetben is élen járó állam szülöttei voltak. Neveltetésük az Árpád-kortól kezdve kiemelkedőnek számított, bármelyik Európai udvarban megállták a helyüket.
Kimagasló erényeiket nemcsak az tükrözi, hogy sokuk fontos szerepet játszott férje oldalán az állam vezetésében, de az is, hogy a középkori keresztény eszményeknek megfelelően a magyar királylányok közül huszonötöt avatott szentté a katolikus egyház. A magyar királylányok kolostorokat és kórházakat alapítottak, szemináriumokat sőt egyetemeket hoztak létre, és némelyikük rendkívüli hatással volt választott hazájának sorsára.
Hedvig hercegkisasszonyt apja halála után választották lengyel királynőnek, s 1384-ben koronázták meg. A tízéves kislány hamar a nagypolitika forgószelébe került, mert jegyeséről, Habsburg Vilmos osztrák hercegről a lengyelek hallani sem akartak, ám annál szívesebben vették, amikor Jagelló litván nagyfejedelem kérőként jelentkezett. A lengyelek és a litvánok között ugyanis gyakori háborúság dúlt, és a házasság nemcsak békét hozhatott, de szövetséget, sőt a két állam egyesülését is lehetővé tette. (Ahogy ez meg is történt a későbbiekben.)
Kerékjártó Ágnes hungarológus arra hívta föl a figyelmet, hogy a házasság két nagyon távol álló embert kapcsolt össze. Nemcsak a jelentős korkülönbség áthidalása jelentette a nehézséget, nemcsak a műveltségük eltérő gyökerei és tartalmai okoztak vagy okozhattak volna problémát, de az is, hogy Hedviget mélyen megélt keresztény hite irányította, férje viszont pogány volt. Az, hogy a rendkívüli távolság nem okozott komoly problémát a házastársak között, mindkettőjük emberi nagyságáról árulkodik. A meglepő azonban az, hogy amennyire a történeti ismereteinkből kirajzolódik, jobbára a litván uralkodó alkalmazkodott Hedvig elvárásaihoz. A férfi a házasság előtt megkeresztelkedett, s a keresztségben a Wladyslaw, azaz magyarul az Ulászló nevet vette föl.
A névválasztás – mint arra J. Újváry Zsuzsanna rámutatott – egyaránt utalt Hedvig dédapjára, I. Ulászlóra és Szent László magyar lovagkirályra.
Kásler Miklós ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a magyar udvarban a lovagkirály eszménye nagyon szilárd és tartós volt. Jóval az európai lovagi ideák megjelenése előtt felbukkant, és tovább is élt. Szent Lászlótól Nagy Lajosig szinte töretlenül jelen volt, sőt meghatározó volt a lovagi szellem a királyság kulturális életében.
A litván fejedelem – és házassága óta lengyel társuralkodó – megkeresztelkedése természetesen együtt járt Litvánia megtérítésével. A XIV. században ugyanis Litvánia még pogány terület volt, s most az uralkodópár együttesen fogott hozzá a keresztény állam felépítéséhez. A férfi sokszor erőszakos módszereit fékezte és moderálta Hedvig okos és rugalmas munkája. Fennmaradt gondolata kiválóan jellemzi megértő természetét. Így érvelt, miközben megakadályozta, hogy a megtérni nem akaró litvánoktól elvegyék jószágaikat:
Ha vissza adtuk is javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?
A királynő Prágában kollégiumot alapított litván teológusok számára, Krakkóban noviciátust hozott létre, s még azt is elérte, hogy a pápa egyetemi rangra emelje a krakkói szemináriumot.
Hedvig emlékezete ma is eleven a lengyelek és a litvánok körében. Halála után szentté avatását annyira biztosra vették, hogy a krakkói székesegyház oltára alá temették, nem a kriptába, ahol a lengyel királyok várták a feltámadást. A kanonizáció azonban nem ment olyan gyorsan, ahogy tervezték, Hedviget csak a közelmúltban, 1997-ben avatta szentté II. János Pál pápa. Jadwiga tisztelete azonban már évszázadokkal megelőzte az egyházi döntést. Lengyelország szerte, szentként tisztelték, szentek társaságában ábrázolták a lengyel nagyhatalmat megteremtő magyar királylányt.
