– Mit érzett, amikor megtudta, hogy Junior Prima Díjjal ismerték el?
– Hatalmas meglepetés volt, mert nem is tudtam, hogy jelöltek a díjra. Ez egy olyan visszajelzés minden fiatal zenésznek, ami szerintem egy életen át elkíséri. Jólesik, ugyanakkor arra ösztönöz, hogy továbbra is bizonyítsam: méltó vagyok rá. Nemrég volt a diplomakoncertem, és az ehhez hasonló, kiemelkedően stresszes és túlhajszolt időszakokban az ember könnyen elveszíti a motivációját. Ez a díj azonban új lendületet adott. Megerősít abban, hogy érdemes csinálni.
– Édesanyja is csellóművész, a Concerto Budapest zenekar tagja. Mondhatjuk, hogy beleszületett ebbe a világba?
– Igen, valahogy így történt. Hétéves koromban, tizenöt évvel ezelőtt kezdtem el csellózni, és nem tudnék egyetlen olyan pillanatot meghatározni, amikor megszületett bennem a döntés, hogy ez az, amit egy életen át szeretnék csinálni. Számomra mindig magától értetődő volt, hogy ez az én utam, és nem is érdekelt soha semmi más. Mindig nagyon különleges ajándéknak éreztem, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Most pedig, hogy felnőttem, még inkább látom, hogy ez mekkora kiváltság. Sokan nem is tudják, hogy igazából mivel szeretnének foglalkozni, de még ha tudják is, egyáltalán nem természetes, hogy meg is adatik nekik, hogy annak szentelhessék az életüket.
– Soha nem jelentett nyűgöt a gyakorlás? Az is természetes része az életének?
– Tény, hogy mindez nagyon sok kompromisszummal is járt, és természetes, hogy kisgyermekként, tinédzserként néha szívesebben elmentem volna valahova játszani vagy szórakozni. De tudtam, hogy ha ezt szeretném csinálni, akkor nincs mese, gyakorolnom kell. És mindig örömmel álltam neki. Soha nem éreztem azt, hogy ez nyűg lenne, vagy bármiről lemaradnék miatta. Épp ellenkezőleg: annyival többet kaptam, mint a kortársaim, annyi mindent tapasztalhattam és átélhettem a zenélésnek köszönhetően! Ráadásul kapcsolatokban sem volt hiány, hiszen a zeneiskolában sok-sok olyan barátságot kötöttünk, amelyek egy életre szólnak. Olyannyira, hogy még a vőlegényemet is ott ismertem meg.
– Gondolom, a zenélés, a fellépések és a gyakorlás teljesen kitölti a mindennapjait. Nem túlságosan megerőltető ez? Megvan a szükséges feltöltődés, kikapcsolódás is mellette?
– Tény, hogy a zenélés szellemi és fizikai munka is egyben, hiszen az izmokat is rendszeresen mozgatni kell. Leginkább az élsporthoz tudnám hasonlítani, hiszen a versenysportolóknak is napi több órányit kell edzeniük, ahogy nekünk is minden nap több órán át kell gyakorolnunk. Ugyanakkor ha az ember eléggé karban van tartva, akkor egy idő után már a napi hét-nyolc óra gyakorlás sem fárasztja le annyira az izmokat. Lelkileg pedig abszolút feltöltődést ad, nagy húzóerőt jelent egy jól sikerült óra vagy egy hatékonyan végiggyakorolt nap. Mindez legalább annyi energiát ad, mint amennyit elvesz, így más hobbira nemcsak idő, de szükség sincs igazán.
– Van kedvenc zeneszerzője?
– Többen is vannak, és nehéz lenne választani közülük. Talán Bartókot mondanám, mint kedvenc szerzőm, hiszen számomra ő testesíti meg a magyarságot. De nagyon sok más zeneszerzőt is szeretek. A kortárs zene például kifejezetten közel áll hozzám, és a nagy orosz zeneszerzők – Sosztakovics, Csajkovszkij –, akiket természetesen mindenki szeret, szintén fontos helyet foglalnak el a szívemben. De Bartókot az én szememben senki sem képes felülmúlni.
– Négy éven keresztül Münchenben, a Hochschule für Musik und Theaterben tanult. Mit adott önnek ez az időszak?
– Nagyon tudatosan választottam ezt a müncheni iskolát, ahol – szemben a hazai hároméves időszakkal – négyéves az alapképzés, ugyanis itt tanít az a mester, akitől mindenképpen tanulni szerettem volna. Már 16 éves koromtól jártam hozzá rövidebb kurzusokra, így régóta ismertük egymást. Hatalmas dolog volt, hogy akkor 18 éves koromban felvett engem. Az itt töltött évek pedig rengeteg tapasztalatot adtak számomra, amiért ötökké hálás leszek az iskolának és a tanáraimnak is. Egy igazi nemzetközi közösségbe csöppentem bele, sokfelől érkeztek az osztálytársaim, így nem csupán a német kultúrát ismertem meg, hanem szinte minden kultúrának bepillanthattam egy-egy kis részletébe. Persze nagyon nehéz volt, ilyen távol lenni a családomtól, a barátaimtól és mindentől, amit addig ismertem. Úgyhogy számomra nem volt kérdés, hogy egyszer haza akarok költözni, csak az nem dőlt el, hogy mikor. Most azonban, hogy befejeztem ezt a négyéves képzést, túl vagyok a diplomakoncertemen, annyira elkezdett visszahúzni minden Magyarországra, hogy azt éreztem, ez a tökéletes alkalom a hazaköltözésre. A mesterképzést meg tudom csinálni otthon, ezáltal még több embert ismerhetek meg ott is, és talán a magyarországi zenészkarrierem elindításában is segíteni fog, ha a mesterképzést már Magyarországon csinálom végig.
– A cselló az édesanyjának köszönhetően adott volt otthon, része volt a mindennapjainak. Soha nem bizonytalanodott el abban, hogy önnek is ez a hangszere?
– Egyáltalán nem. A zeneiskolában mindannyiunknak kötelező volt zongorát tanulni, és engem ez a tapasztalat erősített meg még jobban abban, hogy soha nem játszanék semmi máson, csakis csellón. Annyira idegen számomra a többi hangszer. Persze nagyon szeretem hallgatni például a brácsát, a hegedűt és az összes többi vonós hangszert. Ha nagyzenekarban játszok, akkor pedig általában azok a részek a kedvenceim, amelyekben a fúvósok, a rezesek is megszólalnak. De hogy én más hangszeren játsszak, az soha nem fordult meg a fejemben.
– A cselló segítségével tudja legjobban kifejezni önmagát?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy amit szóval nagyon nehezen tudok kifejezni, azt a zenén keresztül sokkal könnyebben. Introvertált személyiség vagyok, és nagyon sokszor nehezemre esik elkezdeni beszélgetni másokkal. De ha együtt zenélünk, az már egy teljesen más légkör. Olyankor valahogy annyival természetesebben jön minden, és olyan könnyen meg tudjuk érteni egymást!
– Édesanyja meghatározó szerepét már említette. Kik voltak még nagy hatással önre eddigi pályája során?
– Rengeteg példaképpel volt szerencsém találkozni. Édesanyám mellett az összes tanáromat, köztük Antók Zsuzsannát, a konzrevatóriumi évekből Varga Istvánt, illetve az egyetemi professzoromat, Wen-Sinn Yangot is idesorolnám. Ők mind olyan szakmai életutat jártak be, és emberileg is annyira fantasztikusak, hogy szeretném, ha egyszer majd rám is úgy tekinthetnének a diákjaim, ahogy én most tekintek rájuk. Meghatározó szakmai tapasztalat volt az is, hogy részt vehettem a mostani professzorom egykori tanárának, Wolfgang Böttchernek egy mesterkurzusán. Megható érzés volt találkozni a „zenei nagypapámmal”. Daniel Müller-Schottnak több mesterkurzusán is részt vehettem, ő is egy nagyon nagy példakép számomra. Nagy hatással volt rám kamarazene szempontjából Gulyás Márta is, aki örökös etalon a szememben. Az Ébène Quartet csellistájától, Raphaël Merlintól is tanulhattam kamarazenét. Ők mindannyian példát állítottak elém.
– Ha már szóba került a kamarazene: a zenélés elsősorban közösségi élmény?
– Attól függ, hogy mit játszik az ember. Ha egy zenekarral szólózik valaki, azt is kamarazenének nevezzük, de olyankor mégis sokkal magányosabb az ember szerintem. Számomra a kamarazene csúcsa a zongoranégyes, mert akkor még pont nem vagyunk túl sokan. Abban ráadásul van brácsa is, ami páratlanul magvas alapot ad a hangzásnak. A zongora pedig ilyenkor gyakorlatilag egy teljes zenekar szerepét veszi át, így egy kicsit olyan, mintha egy teljes zenekarral lehetne kamarázni.
– Fontosnak tartja, hogy zenészként más művészeti ágakkal – irodalommal, képzőművészettel – is kapcsolatba kerüljön? Megszólítják olykor más művészeti alkotások is?
– A képzőművészet mindenképpen. Szeretek kiállításokra járni, sőt olvasni is. Csak sajnos ilyesmire nem sok idő jut. Egyébként a horgolás is a hobbijaim közé tartozik, bár azt nem feltétlenül nevezném művészetnek. De mindenképpen nagyon fontosnak tartom, hogy a zene mellett más művészeti területeken is jártas legyen az ember, képes legyen befogadni, megérteni akár irodalmi, akár képzőművészeti alkotásokat, mert ezáltal a zenészi kifejezésmódja is gazdagabbá válik.
További információ a díjról és a díjazottakról: mvmjuniorprima.hu.
