Mindkét szerző rejtve rejtező ősi mítoszokat hoz elő kulturális emlékezetünk homályából a napvilágra. Bán Mór a kínai történetírásokban tanult meg a sorok között olvasni és akár ezer hun tárgyú regét is megtalálni, Toót-Holló Tamás pedig az akár százszámra is megvizsgált, ősi tündérmeséink mélyén megőrzött naphéroszaink örökségét tárja fel – hangzott el a könyvbemutatón.
Hun harcosok és magyar naphéroszok
Bán Mór A sólyom és a sárkány háborúja című könyvét ismertetve arról beszélt, hogy gyűjteménye harmadik része a keleti hun birodalom kétezer éve feledésbe merült történeteit dolgozza fel.
– Amikor a hunok még a nagy faltól északra éltek, és évszázadokon át háborúban álltak a felemelkedő Kínai Birodalommal, hős vezéreik irányításával vakmerő hadjáratokat indítottak a mesés nyugat és a kies észak irányába – idézte fel. Bátor tanzsu és utódai erős birodalmat hoztak létre maguk is, a korszak minden íjfeszítő népét egyetlen szövetségbe tömörítve. De
a sólyom népének és a sárkány nemzetségének háborúja nemcsak a harcmezőn dőlt el; a kínaiak ravasz tervet eszeltek ki, hogy térdre kényszerítsék harcias szomszédaikat.
Mivel rájöttek arra, hogy katonai erővel nem tudják legyőzni a hunokat, elkezdték őket a saját képükre formálni: átengedve nekik azokat a javakat, amelyek jó része úgyis a hunok zsákmánya lett volna. Cserébe viszont arról kezdték őket győzködni, hogy a harcosok viseleténél szebb a kínai selyem, a hun daloknál szebbek a kínai muzsikák, s a kínai lányokból is jobb anyák lehetnek, mint a hunok saját asszonyaiból. A terv bevált, a hunok egy része kész volt feladni saját életét, de a később nyugati hunokként, Attila népeként megismert hunok nem így tettek – hangsúlyozta Bán Mór.
– Amikor a múltunkat keressük, rá kell jönnünk, hogy jórészt velünk is az a helyzet, ami a hunokkal: amit tudunk az őstörténetünkről, kizárólag az ellenségeinktől tudjuk. Nagyon hálás vagyok Sze-ma Csien (Sima Qian) történetírónak, a Shu Ji 110. kötete szerzőjének, aki nélkül szinte semmit sem tudnánk eleink tetteiről, de azoknak a kínai tudósoknak is, akik az első császár megsemmisítést elrendelő parancsa ellenére megőrizték az utókornak az ősi történeteket
– tette hozzá az író. A regék és mondák világa lehetőséget adott az alkotónak, hogy megpróbálja rekonstruálni, vajon milyen lehetett az a magyar őseposz, amelyről le kellett mondanunk.
Az író mítoszokat rekonstruáló szerepének nélkülözhetetlenségéről Toót-Holló Tamás is hosszan beszélt Boldogasszony keresztlánya című kötetének lényegét kiemelve, utalva arra, hogy művének alapjául egy olyan, döbbenetes erejű ősi varázsmesénk szolgál, amelyet Szűz Mária keresztlánya címmel, ATU 710-es jelzettel tipizálnak a népmese-katalógusok. Mint kifejtette,
drámájával megint egy általa már sokszor kibontott témára, az aranyhajú gyermekek nemzetet megtartó erejű jelenlétére akadt rá a magyar kulturális emlékezet mélyrétegeiben, s megint egy istenbéke-ajánlatot tudott azonosítani a történet értelmezésével.
Emlékeztetett arra, hogy ennek a művének a szellemi ikerpárja, az Aranyhajú hármasok című darabja is egy istenbéke-ajánlatot fogalmaz meg: miután abban a magyar csillagvallási örökség hívei tesznek gesztust az utánuk érkező keresztény magyaroknak, amikor az igazmondó juhász alakjába a magyarok Krisztusát is belefogalmazzák.
A Boldogasszony keresztlánya mintha ugyanezt a gesztust viszonozná – jelezte a szerző, utalva arra, hogy amikor a magyar varázsmesében Szűz Mária keresztszülői szerepet vállal az aranyhajú lány mellett, azzal valójában az aranyhajú magyar naphéroszok asztrálmítoszi örökségét tünteti ki szeretetteljes elismeréssel. – Szűz Mária keresztlányában így egyszerre fedezhetjük fel Boldogasszonyt, a magyarok ősi istenasszonyát, de magának a sorsfordító viszontagságoknak kitett magyar népnek a nemzetkarakterét is
– vonta le a következtetést, hogy lássuk: a keresztlány küzdelme saját szavaiért, saját jogaiért, saját szerelméért és saját gyermekeiért a magyarság mindenkori szabadságharcának megjelenítéseként is érzékelhető.
Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója a könyvbemutatón mindkét művet kivételes jelentőségűnek tartotta, úgy vélve, a szellemi régészet munkáját elvégezve mindkét író olyan eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozik könyvében, amelyek visszamutatnak a magyarság eredetének korszakára.
Bán János művének tanulsága Kásler Miklós szerint az, hogy meg kell tartani az ősi szokásokat, hagyományokat, mert ha engedünk belőlük, megváltozik minden. Legfőképpen a nemzeti szuverenitás ügye kerülhet ilyenkor veszélybe – hívta fel a figyelmet, majd arra is kitért, hogy Toót-Holló Tamás műve szerinte úgy állít emléket a magyarság megkeresztelkedésének, hogy azt is világossá teszi: Szent István Magyarországa szintén szuverén módon, a magyarság nemzetkarakteréhez alkalmazkodva vette fel az új hitet. Hoppál Mihály Toót-Holló Tamás könyvéről szólva felhívta a figyelmet a drámakötet függelékeként közölt terjedelmes tudástárra, amelyben őt az abban felhasznált óriási forrásanyag lepte meg igazán. Ennek láttán azonban az a meggyőződés alakult ki benne, hogy valójában nagyon is örül, hogy ezt a néprajzi ihletettségű, szellemi régészeti munkát nem egy folklorista, hanem egy író végezte el. – Mert az a tudásanyag, ami egy író munkáján szűrődik át, mindig fantáziadúsabb annál, mint amilyet egy néprajzos el tud képzelni – mondta a professzor, jelezve, ezzel valójában már mindkét szerző munkásságát méltatja.
