Bő 300 évvel járunk Cézár felemelkedése után, a majmok a domináns faj a bolygón, míg az emberek jobbára kihaltak. A főemlősök szétszéledtek, törzsekben élnek. Noa (Owen Teague) kommunája sasokat háziasít, és igyekeznek békében élni. Ez akkor változik meg, amikor a magát királynak kikiáltó Proximus (Kevin Durand) új birodalmat épít, s emiatt leigázza hősünk faluját. Noa vissza akarja kapni elhurcolt szeretteit, és útja során nem várt szövetségesre talál.
Ahogy a szinopszisból kiderül, Wes Ball műve nem remake vagy reboot, hanem az előzménytrilógia folytatása, amely egyúttal afféle felvezetése egy esetleges új sztoriszálnak. A környezet megváltozott, már csak apróbb nyomait látjuk az általunk ismert civilizációnak, minden zöld és látszólag nyugodt. Az expozíció olyannyira csendes, hogy már-már furcsának hat.
Mindenképp merész lépés volt a stábtól, hogy nem akartak rögtön a lovak közé csapni. Eszük ágában sincs telepakolni akcióval bizonyos szegmenseket csak azért, hogy feszesebb legyen a tempó. Ezzel a húzással sokakat eltántoríthatnak, de az összképnek jól áll a visszafogott, komótosabb világépítés.
Hagynak időt megismerni a szereplőket, s bár Noa nem a legszínesebb jellem, abszolút azonosulható és a szívünkön viseljük a sorsát. A falu lerombolása kellően hatásos és szintén remek, hogy a főszereplő vérbosszú helyett szimplán vissza akarja kapni a családját. Természetesen feltűnik egy ember, May (Freya Allan) személyében, akiről kezdetben semmit nem tudunk, csak morzsánként szórt információk alapján derül ki, mi a célja a történetben. A komplett cselekmény egy hatalmas tanulási folyamat Noa számára. Ráeszmél Cézár jelentőségére, a korábbi világképre, hogy milyen titkok merültek feledésbe az idők folyamán. Élmény elmerülni ebben a felfedezésben, mígnem megérkezünk az utolsó harmadhoz, ahol a szálak összefutnak. Ball kreatívan keveri a kártyákat, megidézi az ember kontra majom ellentétet, így kényszerítve választásra a főhőst. A határ elmosódik jó és rossz közt, de a dolog szépséghibája, hogy a motivációk ködösebbek a kelleténél. Proximus utópiája több helyen ellentmondásos, míg May kettőssége sok olyan kérdést vet fel, amikre végül nem kapunk választ.
Ezenfelül is elfárad a végére A birodalom, amely egyébként a maga 145 percével a leghosszabb film az egész franchise-ban.
Tény, hogy rengeteg esemény történik a szűk két és fél óra alatt, ám amikor egyre inkább elcsúszik a fókusz, előkerülnek a logikai bukfencek és fontos dolgok maradnak parlagon, az rányomja a bélyegét az élményre.
Hogy szükség volt-e folytatni a közel tökéletes előzményt? Nem, a trilógia teljes és elmesélte, amit szeretett volna.
Mégsem lehet feleslegesnek bélyegezni A birodalmat, mert annak ellenére, hogy a korábbi felvonásokra épül, önálló darabként igyekszik helytállni, meglepően ambiciózus, még ha nem is tudta teljesíteni minden vállalását.
Sokat dobálózik Cézár örökségével, holott szinte semmit nem kezd vele, illetve a következetességeken, feszességen, netán a motivációk kidolgozottságán is lehetett volna csiszolni. A türelmes konfliktusépítés, a karakter-központúság és az új világ ábrázolása mindenképp kompenzálnak, ám hogy ez a birodalom képes lesz-e terjeszkedni a jövőben, még közel sem biztos, hiába nyugszik korrekt alapokon.
