Vannak, akiknek meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy eljátsszanak egy szerepet. Arcizmaik apró rezdüléseivel, pillantásaikkal érzelmek sorát képesek megjeleníteni, egész történeteket elmesélni, miközben nekünk, nézőknek fel sem tűnik, hogy mindezt szavak nélkül teszik. Ha pedig mindemellé meg is szólalnak, arra lehetetlenség nem odafigyelni. Tolnay Klári ilyen volt. Hosszú út vezetett azonban idáig a Nógrád vármegyei Mohoráról. Ott született ugyanis 1914-ben Tolnay Rozália.
Bár vidéki úrilány volt, szülei ragaszkodtak hozzá, hogy tanuljon valami olyat, amivel elindulhat az életben, így kereskedelmi iskolába íratták Nyíregyházára. – Csak szülők tévedhetnek ekkorát – mondta erről egy későbbi interjúban kedves mosollyal, hiszen semmi sem állt távolabb tőle, mint a számok világa. Mégis elvégezte az iskolát, amelyet Debrecenben, az angolkisasszonyoknál fejezett be, ám utána sem hagyta ott a zárdát: elhatározta, hogy apáca lesz. Már novícia volt, amikor egyik rendtársa, mentora azt mondta neki, belőle nem lesz apáca. Igaza lett.
Közben családjával egyre többször jött Pestre, ahol életében először eljutott az Operaházba, a színházakba, amelyek teljesen elvarázsolták. Ekkor jutott eszébe, hogy színésznő szeretne lenni, amitől családja, ahogy az lenni szokott, kétségbe esett. Végül megesküdött egyik rokonának, Bókay János író-műfordítónak, hogy két évig próbálkozik, s ha nem sikerül, akkor letesz róla, mondván, sokadrangú színésznőcskének nem érdemes lenni.
Az indulás azonban nem ment könnyen. Bókay tanácsára először a színházi világ vezéralakjaihoz ment el. Rajnai Gábor színművész budai lakásába nemes egyszerűséggel becsöngetett, majd közölte vele, hogy színésznő szeretne lenni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Rajnai beinvitálta, megkérte, szavaljon valami verset, de Tolnay nem tudott, mondván, a kereskedelmi iskolában nem kellett ilyesmit tanulniuk. Végül levett a polcról egy kötetet, s Petőfi Sándor Távolból című versét szavaltatta el vele. Az eredmény nem volt túl meggyőző, mire Rajnai nem tudott mást mondani, azt tanácsolta neki, iratkozzon be a színművészeti főiskolára. Nem így tett, elment Heltai Jenőhöz és Hevesi Sándorhoz, végül Gaál Béla filmrendező adott neki lehetőséget a Hunnia Filmgyárban. Így kezdte a pályát, statisztaként.
Minden kezdet nehéz, fiacskám, de folytatni még nehezebb
– mondta neki Kabos Gyula. Neki azonban sikerült a folytatás, nem is akárhogyan.
Első jelentősebb filmszerepét 1934-ben kapta a Meseautó című filmben, ahol a női főszereplő Perczel Zita barátnőjét alakította. A stáblistán azonban már nem Rózsiként, hanem Kláriként szerepelt, időközben ugyanis nevet változtatott, és palóc tájszólását is maga mögött hagyta. Ekkortájt vették fel a Vígszínházhoz, ahol Jób Dániel művészeti igazgató kikötötte, hogy minden próbán ott kell ülnie 10-től 2-ig, hogy tanuljon. A színésznő később hálával emlékezett erre:
Láttuk a kiváló színésznőket és színészeket próba közben, és ez nekünk főiskola volt. Nekem különben nincs is más főiskolám, mint az a sok séta Somlay Arturral, meg az a sok próba, amit a sarokból kellett végignéznem
– mondta az Új Írás című lapnak 1968-ban.
A Meseautó és a Vígszínház meghozta számára a lehetőségeket, amelyekkel élni is tudott, így ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált tehetsége. Nemcsak szép volt, hanem okos is, ez pedig minden szerepén átütött: nem lehetett nem figyelni rá. Viselkedésében és öltözködésében egyaránt mindig elegáns volt, de sosem játszotta a dívát, két lábbal állt a földön, konzervatív neveltetése és ösztönös természetessége megmentette a maníros viselkedéstől.
Karrierje valósággal berobbant, a harmincas évek közepétől nem volt olyan év, hogy ne kapott volna filmszerepet, jellemzően évente többet is. Ezekben olyan pályatársai mellett szerepelt, akiket korábban még csak távolról csodált: az 1936-os Légy jó mindhaláligban Ráday Imrével, Csortos Gyulával, Makláry Zoltánnal játszott, egy évvel később A kölcsön kért kastély című filmben Kabos Gyula lányát alakította.
Ekkoriban még jobbára naiva szerepeket játszott, vagy inkább „domborított”, ahogy ő maga mondta később: „csinos, illatos lelkű leánykákat”. A Vígszínház 1943 áprilisában mutatta be Luigi Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című művét Hegedüs Tibor rendezésében, amelyben Tolnay Klári a mostohaleányt játszotta, s amelyben már egészen más habitusú, szilaj teremtést kellett alakítania. A színésznő saját bevallása szerint egyébként is jobban szerette és magasabbra értékelte a színházat, mint a film világát, s ebben első férjével, Ráthonyi Ákos filmrendezővel sem értettek egyet, Tolnay egyszer még azt is kijelentette, utál filmezni. A filmszalag ugyanis, mint mondta, megőrzi a gyenge alkotásokat is.
Ha Tolnayra gondolunk, azonnal fülünkbe cseng jellegzetes orgánuma, amelyet számos felvétel őriz. A harmincas évektől hallhatta a közönség a rádióban, ahol rengeteg hangjátékot készített, sőt még akkoriban technikai bravúrnak számító telefonmonológot is: 1947-ben Jean Cocteau Emberi hang című drámáját adta elő. Később szinkronszínésznőként is maradandó nyomot hagyott maga után, az 1938-as Robin Hood kalandjai és az egy évvel később bemutatott, Judy Garland főszereplésével készült Óz, a csodák csodája című filmektől kezdve Miss Marple-ön át az 1997-es Titanic című filmig a XX. század majd minden évtizedének alkotásaiban hallhatjuk a hangját.
Amilyen sikeres volt a szakmájában, annyira sikertelen a magánéletben. Első férjétől, Ráthonyi Ákostól kilenc év után vált el 1945-ben. A kapcsolatot tragédiák is tépázták, első gyermekük, Zsuzsanna születése után a harcok idején ismét várandós lett, de egy bombatámadás miatt a szülés idő előtt indult meg, s a gyermeket a rossz körülmények között nem lehetett megmenteni. A háború végének évében ismerkedett meg Márai Sándorral, viszonyuk azonban olyannyira titkos volt, hogy a színésznő csak évtizedekkel később vallott róla először. Második férje azonban nem ő, hanem a Tolnaynál 11 évvel fiatalabb Darvas Iván lett, akivel 1958-ban váltak el, mialatt Darvas börtönbüntetését töltötte.
Tolnay Klári azt vallotta:
a színészmesterséghez hozzátartozik az a hit, vagy morál ha úgy tetszik, hamis tudat, hogy azonosítanunk kell magunkat azzal a darabbal, amit játszunk, különben nem tudjuk eljátszani. Később kiábrándulhatunk a szerzőből, darabból és szerepből – ilyesmi előfordult már velem is –, de amíg megy a darab, ez több lenne, mint bűn: hiba volna
– mondta a már idézett interjúban. Ő valóban képes volt erre az átlényegülésre.
