A mi próbatételünk a nemzeti összetartozás érzésének és tudatának megvallásáról szólt, és bizony csúfosan elbuktunk e próbán – fogalmaz a Magyar Összetartozás Intézeténél megjelent tanulmányában Lakatos Mihály kutató. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás nyomán kiderült, mint írja, hogy közösségünk meghatározó része inkább a „kaparj, kurta, neked is jut!” népi mondást tartja célravezetőbbnek, semmint a közösségi összetartást.
Vannak, akik „második Trianonként” emlegetik a köztudatban „a kettős állampolgárságról szóló népszavazásként” szereplő esemény végeredményét, ám tévednek – véli a kutató. Míg a valódi Trianont külső erők kényszerítették ránk, ezúttal bármiféle külső kényszer nélkül magunk dönthettünk közösségünk sorsáról, és a sors fintoraként éppen népszavazáson – aminek lehetőségét annak idején hiába kértük a döntéshozó nagyhatalmaktól, csupán periférikus esetekben engedélyezték. És lett, ami lett.
Haszonlesés, önsorsrontó cinizmus?
Azt azonban el kell ismernünk, ez a népszavazás önismereti tréningnek sem volt éppen utolsó. Sőt talán ez volt az egyetlen haszna. Felszínre hozta azt, aminek jeleit, aki nyitott szemmel járt-kelt, azért jól láthatta a hétköznapokban: hogy a magyar társadalom, a négy évtizednyi kommunista átnevelés következményeként is, érzelmeiben még nem talált vissza a nemzeti összetartás útjára. Ez persze érvényes a Kárpát-medencében szétszórtan élő többi nemzetrészre is, de ezúttal az anyaország társadalma került megméretésre. És ez a társadalom mint a legnagyobb „mágnes”, amelynek magához kellene vonzania és megtartania a töredékeket, akkor még nem volt képes felismerni sem az ezzel járó felelősséget, sem az ebből eredő előnyöket – írja Lakatos.
Milyen nyelven beszélnek a székelyek?
S ha már szót ejtettünk a társadalom mentális állapotáról, nem kerülhető meg az az objektív tény sem, hogy a Kádár-rendszer az ötvenes évek végén tudatosan látott neki a nemzettudat olyatén átformálásának, amely kizárja a „burzsoá nacionalizmus” újbóli feléledését, azaz a határon túl rekedt nemzetrészek és azok sorsa iránti érdeklődést, s úgy szűkíti le a nemzettudatot, hogy annak értelmezési tartománya az anyaország határain belül maradjon – fogalmazza meg a Kádár-rendszer egyik legnagyobb bűnét Lakatos Mihály.
Ez – és természetesen az elszakítottság ténye is – hozzájárult a Kárpát-medencei magyar nemzetrészek „szétfejlődéséhez”. Két évtizednek sem kellett eltelnie, és a Kádár-rendszer iskoláiban felnevelkedett fiatalok már nem tudták, milyen nyelven beszélnek a székelyek, és azt sem, hogy a nemzet egyharmada az anyaország határain kívül él. A hétköznapokban ez olyanformán jelentkezett, hogy az Erdélyből érkezett magyarokra rácsodálkoztak, „honnét tudnak ilyen jól magyarul?”, a határon túli magyarság tagjait pedig az utca embere előszeretettel aposztrofálta románként, szlovákként, ukránként stb.
Közös puttony
De a világon semmi sem történik véletlenül – véli a kutató. Szerinte, talán eme lelki-érzelmi pokoljárás is szükséges volt ahhoz, hogy a 2010-es kormányváltás után az immár magára találó, magabíró nemzet az egymást követő Orbán-kormányok vezetésével újult erővel és az élet minden területén céltudatosan hozzákezdjen a sebek gyógyításához, ama egység helyreállításához, amelynek soha nem szabadott volna megrendülnie.
