llyet még nem láttunk: így mutat a narcizmus eltáncolva

Március 23-án mutatják be a Nárcisz című monodrámát a Nemzeti Táncszínházban Simon István szereplésével. A Harangozó Gyula-díjas táncművésszel egyebek mellett arról beszélgettünk, hogyan lehet a narcizmusról a tánc nyelvén beszélni, hogy erdélyisége mennyire tetten érhető a művészetében, de arról is szó esett, mi az a magyar sajátosság, íz a táncművészetben, ami jól detektálható a színpadon.

Simon István táncművész alkotóként és részt vett a Nárcisz című monodrámában Fotó: Kurucz Árpád

Fontos megjeleníteni azokat a sajátos táncművészeti elemeket, attitűdöket, jellegzetességeket, amelyek az adott kultúrát jellemzik (Fotó: Kurucz Árpád)

– Szokták mondani, hogy a zene egy univerzális nyelv, ami kontinenstől, kultúrától függetlenül mindenki számára érthető, értelmezhető. Ön szerint a tánc nyelve mennyire tud univerzális lenni? Megkíván-e egy táncprodukció bármilyen előképzettséget, kvalitásosságot a befogadó részéről?

– Szerintem nem. 

Egy táncművészeti darab akkor jó, ha mindenki érti.

Lehet, hogy különböző értelmezések születnek róla, főleg egy kortárs műről, de szerintem mindenféleképpen olyat érdemes csinálni, amit értenek az emberek. Sok olyan darabban vettem részt, ami annyira „high entellektüell” volt, hogy senki nem értette, még az sem, aki készítette. Mégis úgy kategorizálták, mint ami a művészettörténet következő lépését fogja meghatározni. Én azon a véleményen vagyok, hogy olyat érdemes alkotni, amihez tud kapcsolódni a közönség. Nyilván a mozdulatok művészete, a metakommunikáció hidat képez a kultúrák között, tehát van egyfajta interkulturális jellege. Ugyanakkor vannak olyan, csak egy adott kultúrára jellemző, sajátos táncművészeti elemek, attitűdök, jellegzetességek, amelyeket fontos megjeleníteni. Főleg most, amikor 

a világ elit színházaiban a globalizációnak, az internetnek, a közösségi médiának köszönhetően a stílusválasztásokban, a repertoár kialakításában megnyilvánuló erős homogenizálódás tapasztalható.

Nagyon hasonlók a repertoárkoncepciók Bordeaux-ban, Bukarestben, Londonban, Berlinben vagy éppen New Yorkban. Kis túlzással, körülbelül ugyanazok a koreográfusok dolgoznak, hasonló műveket mutatnak be, hogy azzal a repertoárt kialakító igazgatók saját fontosságukat hangsúlyozzák, vagy a minőségemelés álcáját fenntartsák. Így azonban elvész az igazi értékteremtés, amely sokszor lokálisan, az adott kultúrához kapcsolódóan, organikusan fejlődve tudna létrejönni.

– Mi az a magyar sajátosság, íz, ami jól felismerhető, jól detektálható a színpadon? Egy interjúban úgy fogalmazott: „magyarul táncolni”. Ez mit jelent?

– Ennek van egy előadó-művészeti, egy koreográfiai, és van egy tánctörténeti vonatkozása is. Ez az íz megjelenhet akár egy energián, egy virtuson keresztül, a kifinomult és nyers kifejezési eszköztár váltakozásán keresztül, ami ebben a kombinációban, vagy arányban egyedi, nem jellemző másokra. 

A történelmünk, az irodalmunk, a nyelvünk, a kelet-közép-európaiságunk megmutatkozik a táncművészetünkben. 

Meghatározza a mozdulatainkat például az is, hogy milyen instrukciókat használunk egy darab elkészítésénél vagy akár a balettórákon. Amikor nyugat-európai nagy színházakban egy-egy alkotófolyamatban részt vettem, a koreográfusok mindig megjegyezték, hogy „ezt olyan magyarosan csinálod”.

– El lehetett dönteni, hogy ez pozitív vagy negatív megjegyzés volt?

– Egyértelműen pozitívnak ítélték meg, mert más volt, mint a többieké. Ez fel- vagy inkább kitűnt egy koreográfiai folyamatban, és ezt jól tudták használni, mert érdekes volt.

– Marosvásárhelyről származik. Az erdélyisége mennyire tetten érhető a művészetében, kifejezésmódjában? Egyáltalán van-e ennek ilyen szempontból jelentősége?

– Ezen még nem gondolkodtam, de biztosan van jelentősége. 

A kitartásom és a célra tartásom nagyon fontos szerepet játszik az életemben. Ebből a szempontból szerintem számít, hogy Erdélyben születtem,

mert lehet, hogy nekem sokszor, sok közegben, kontextusban fontosabb volt, mint a környezetemnek az, hogy jól teljesítsek, elérjem a céljaimat, meg tudjam azt valósítani, amit elképzeltem.