1965. április 23-án robbantották fel a budapesti Nemzeti Színház utolsó falszakaszát – emlékeztet friss tanulmányában az MCC Magyar Összetartozás Intézete. Az egykori teátrumot ábrázoló régi képeslapok ettől a pillanattól kezdve örök figyelmeztetést hordoznak: az értelmetlen pusztítás mementóját. Hiszen főbenjáró bűn volt lebontatni a magyar nemzet első számú színházát metróépítésre hivatkozva. Ez a tett egyértelműen és dokumentáltan „magasabb utasítás” alapján megrendelt hidegvérű színházgyilkosság volt, a kommunistákra és utódaikra ma is olyannyira jellemző cinizmussal vegyítve.
Vajon csak az volt a grandiózus épülettel a baj, hogy benne volt nevében a „nemzeti” szó? Bizonyára ez is közrejátszott felrobbantásában, ahogy az is, hogy a város szívében helyezkedett el, ezért „hirtelen” útban lett.
Hiszen a legendás Nemzeti valóságos igazodási pont volt a fővárosban, magyar összetartozást megtestesítő eszménye pedig mindegyik teátrumnál mélyebben gyökerezett. Hiszen itt játszott Szeleczky Zitától Gózon Gyulán át Sinkovits Imréig a hazai teátristák színe-java. Nem véletlenül nevezték el 1920-ban Blaha Lujzáról a teret, ahol állt.
„Ó, a Blaha! A mai tér. Az üresség metaforája, amely 1965 óta javarészt csak a problémákat szüli, s amely jelenleg semmit sem őriz a hajdanvolt színház nagyszerűségének emlékéből” – olvasható a régi képeslapokkal és fotókkal illusztrált cikkben.
Új filmfelvételeket mutattak be a Nemzeti Színház felrobbantásáról
Az intézet emlékeztet, hogy a Kádár-rendszer alig palástolt magyarellenességének bugyrait tárják elénk azok a nemrég előkerült filmfelvételek is, amelyek a Nemzeti Színház felrobbantását örökítették meg, s amelyek eszmeileg még értékesebbé teszik az épületről készült régi képeslapokat is. A Nemzeti Filmintézet (NFI) által most közzétett felvételeket ismeretlen operatőrhősök készítették titokban. A kockák örökül hagyták nekünk azt az érzést, amelyet hatvan évvel ezelőtt még átélhetett a látogató, amikor utoljára belépett a monumentális Nemzetibe, annak mérhetetlenül pazar és sokat megélt belső terébe, amely a világban bárhol megállta volna a helyét.
A filmesek által átélt sokk valósággal átszivárog a képkockákon. Kiváltképp, amikor a kamera egy adott pillanatban a „Hiszek Magyarország feltámadásában!” díszes falfeliratot veszi a mennyezeten. Azt a mondatot, amelyet hivatalból üldözött a rendszer, s amely még ma is megvetett eszményt testesít meg bizonyos (színházi) csoportok körében.
A tanulmány a Magyarösszetartozás.hu honlapon olvasható el teljes terjedelmében.
