A 2000-es évek eleje komoly fordulópontot jelentett a szórakoztatóiparban, hiszen míg a televízióban olyan nívós és drámai erejű sorozatok kezdtek hódítani, mint a Maffiózók vagy a Drót, addig Hollywood A Karib-tenger kalózai esetében egy vidámparki játék alapján készített blockbustert. Nem lehet persze a Johnny Depp főszereplésével készült produkciót okolni a stúdiórendszer stratégiájának átalakítása miatt, de utána kezdett kialakulni – különösképpen A vasemberrel és az azt követő, a mai napig nem csillapodó képregény-adaptációk garmadájával – a szinte csakis franchise-okban, régi sikerfilmek remake-jeiben vagy rebootjaiban gondolkodó üzleti modell. Ezzel párhuzamosan pedig a kicsit is egyedi látásmóddal bíró rendezők, forgatókönyvírók és velük együtt a minden korábbinál a pénztermelésre optimalizált rendszerből nem kérő színészek jelentős része is a televízió felé vette az irányt. Azaz a kis képernyő és a nagyvászon alá-fölé rendelt viszonya hirtelen megcserélődött; elsősorban Amerikában persze, hiszen Cannes-ban vagy Berlinben még nem televíziós produkciók versengenek, igaz, a Netflix már kezdi betenni a lábát a hasonló rangos fesztiválokra is. De hogy jön ide a The Last of Us?
És bár a gamerek szubkultúráján kívül nem sok szó esik róla, ahogyan a technológiai fejlődött és a játékok már nem csak a grafikájukkal rivalizáltak egymással, úgy egyre fontosabbá vált a sztori is; és ezen a téren számos sikeres alkotás ugyancsak felülmúlta a biztonsági játékot űző Hollywoodot. Erre az egyik leglátványosabb példa pedig a 2013-ban kiadott The Last of Us volt, amely ugyan a zombifilmes zsáner számtalan sokszor felhasznált elemét gyúrta össze, mégis drámaiság tekintetében leiskolázta a legtöbb moziban bemutatott alkotást. Itt is egy járvány során ment gajra a civilizáció, csupán nem klasszikus élőhalottakról van szó, de a lényeg ugyanaz: a jámbor állampolgárok egy spóra hatására válnak csillapíthatatlan éhségű gyilkológéppé, azaz kettős veszély leselkedik a túlélőkre, a gombák szaporítószerve mellett a fertőzöttek harapása is terjeszti a kórt. Utóbbira azonban egy tinilány, Ellie immunis, az ő vérében lehet az emberiséget megmentő vakcina kulcsa, ezt azonban csak Észak-Amerika jó néhány államával arrébb állomásozó kutatócsoport tudná kivizsgálni. Egy középkorú, terhelt múltú, keménykötésű férfi, Joel azonban vállalkozik arra, hogy átszeli vele a fél kontinenst, az útjuk során – pedig ahogyan az a legtöbb hasonló műfajú történetben lenni szokott – még a szörnyszülötteknél is nagyobb veszélyt jelentenek az emberek, akik a törvényes rend felbomlásával egymás farkasaivá váltak.
És miközben a játékban szeltük a mérföldeket több tíz órán keresztül, addig alaposan megismertük és kötődni kezdtünk a két karakterhez, így aztán a sztori végén a nagy fordulat és az erkölcsi krízis olyannyira gyomorszájon vágott, hogy ha filmről lenne szó, ott lenne a helye minden idők legemlékezetesebb lezárása közt.
Ezt a hatást a The Last of Us sorozatadaptációjának első évada csak felvizezve, jóval tompábban érte el. Pedig szó sincs arról, hogy rossz lett volna, legutóbb összeszedtük a leghitványabb játékfeldolgozásokat és ha annak mintájára a legkiválóbbakat is csatasorba állítanánk, ott lenne a helye – már csak a nyomasztó hangulat, a míves látvány, Pedro Pascal és Bella Ramsey tökéletes párosa miatt is. Ugyanakkor, amíg a Playstationön heteken keresztül barangoltunk, itt kilenc részbe, azaz nagyjából kilenc órába sűrítették össze a cselekményt; amelyből két órát rögtön le is vonhatunk, hiszen az egyik egy, a történet fő csapásirányához nagyon lazán kapcsolódó (és az eredeti alapanyagban csak egy apró, a többség által soha észre nem vett utalás formájában szereplő) szálra épült, a másik pedig egy flashbackre, ami a játéknak csak egy későbbi kiegészítőjében kapott helyet. Így a tempó túlságosan kapkodós volt, nem maradt elég idő a karakterek mélyebb megrajzolására, de az akciókon és a riogatáson is spóroltak.
Míg a joystickot szorongatva a legedzettebb horrorrajongók is leizzadtak, ahogyan a legkiszolgáltatottabb pillanatokban, például a vaksötétben egy csapot szerelgetve rontottak ránk a fertőzöttek, és muszáj volt a szégyen a futás, de hasznos taktikát választanunk az igencsak hiánycikknek számító fegyverek miatt, addig az HBO feldolgozása nem sok álmatlan éjszakát vagy szívritmuszavart okozott. És szintén a sietős tempó miatt a befejezés is jóval közönyösebb reakciókat váltott ki sokakból, pedig üthetett volna, mint a légkalapács, ha alaposabban megterítettek volna neki. Azaz miközben egy végtelenül korrekt adaptáció, folyamatosan ott szurkálta az alapanyag rajongóinak az oldalát, hogy még mennyivel jobb lehetett volna, az ilyen kapufa pedig mindig fájdalmasabb érzést kelt, mintha kirepül a labda a lelátóra.
A második évad első két része alapján az alkotók tanultak is a korábbi hibából és meg is ismétlik azokat. Nagy önbizalomra vall, hogy a nyitóepizód kifejezetten komótosan építkezik, nem rohannak ajtóstul a házba, hanem felvázolják, miként is élnek évekkel később a karakterek, immáron egy látszólag biztonságot nyújtó kisvárosban.
Ellie tinédzserként épp a szexualitásával ismerkedik, és mivel 2025-öt írunk, természetesen a saját kapujára látszik – az LMBTQ-szál azonban már a játékban is jelen volt, sőt a korábbi szezonban is egy homoszexuális szerelemnek szenteltek egy külön részt – és közben igencsak elhidegült Joeltől; nem derül ki, hogy miért, de valószínűleg érzi, hogy nem volt vele őszinte és az akaratával szemben egy vérrontás során megakadályozta, hogy feláldozhassa magát az emberiségért. Az (anti)hősünk pedig olyannyira maga alatt van, hogy terápiára jár, de még a pszichológusnak is innia kell az ülések alkalmával a nyomasztó társasága, de leginkább amiatt, mert ha kényszerhelyzetből is, de megölte a férjét. Szóval idillről egyáltalán nem beszélhetünk, ugyanakkor minden megközelítés kérdése: egy skandináv filmben lehozna az életről ez a közeg, egy posztapokaliptikus világban azonban már-már csip-csup drámának tűnnek a felvázolt problémák.
Viszont közben gyülekeznek a fekete felhők, egy másik szálon megismerjük Abby-t, a fiatal lányt, aki egy félkatonai szervezetet vezet és semmi más nem érdekli, minthogy megölje Joelt, miután a férfi fejbe lőtte az apját, az első évad fináléjában, tucatnyi más ember lemészárlása mellett.
A lassú felvezetés után pedig a második epizód berúgja az ajtót, aki hiányolta korábban a fertőzöttek kaszabolását, azt alaposan kárpótolják egy háborús filmeket idéző vaskos szegmenssel, de még fontosabb, hogy a korábban vázolt személyes ellentéteket nem húzzák ki a szezon végéig, hanem villámgyorsan eszkalálódnak, majd pontot tesznek a végére – ami által pedig egy új gondolatjelet is nyitnak, nyilvánvalóan még drámaibb események felé sodorva a cselekményt.
A második részben érkező fordulat már a játékban akkora port kavart, hogy Laura Bailey szinkronszínésznő a kisfiával együtt annak idején halálos fenyegetést kapott, noha csak annyi volt a bűne, hogy a hangját adta a videójátékok történetének egyik leggyűlöltebb karakterének. Így nem csoda, hogy a bosszúszomjas nőt a sorozatban megformáló Kaitlyn Dever mellé testőröket szerződtettek le.
És valószínűleg a gamerek mellett most a sorozat rajongóit is alaposan magára haragítja a színésznő, de reméljük, az otthoni zsörtölődésnél nem mennek tovább, mert ugyan lehet bírálni a The Last of Us-t amiatt, hogy a kezdeti bátortalanság után most átestek a ló másik oldalára és túlságosan is nagy iramot diktálnak, ha kitart ez a tempó, és hasonlóképpen bátor és brutális fordulatokat tartogatnak, akkor simán lekörözheti a második évad az elődjét.
Borítókép: The Last of Us (Forrás: HBO Max)
