Emberi sorsok a dokumentumfilmes szemével

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál életműdíját idén Zsigmond Dezső, Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője kapta. A február elsején záruló fesztivál válogatást is vetít korábbi filmjeiből, lehetőséget kínálva arra, hogy a közönség átfogó képet kapjon a filmrendező következetes, hosszú évtizedeken át épülő alkotói pályájáról. Zsigmond Dezsőt a fesztiválon szerdán debütáló legújabb dokumentumfilmjéről, A tűz szájából című alkotásról, pályájáról és filmkészítői látásmódjáról is kérdeztük.

Szereplői sorsát később is figyelemmel kíséri a filmrendező. Fotó: Kurucz Árpád

A filmrendező pályájának indulása egy sajátos korszaklenyomat. Gyöngyösön született, ott nőtt fel. Édesapja politikai okokból Rákosi börtönében volt. Később kapott ugyan némi jóvátételt, de azt már nem sokáig élvezhette. Édesanyja tanárnő volt, kevés fizetésért, de Zsigmond Dezső úgy véli: – Sokat kaptam lelkileg otthon, ami arra sarkallt, hogy jussak valamire. A filmkészítés kapuját a Balázs Béla Stúdió nyitotta meg előttem, ahol olyan, számunkra nagy emberek, mint például Bódy Gábor, Dárday István vagy Tarr Béla működtek – fejtette ki Zsigmond Dezső. Bár eredetileg játékfilmben gondolkodott, de hamar megtapasztalta, hogy a filmkészítésben sokszor a lehetőségek döntik el az irányt. A dokumentumfilm később nemcsak pályája gerince lett, hanem a legnagyobb sikereket is e műfajban aratta. Erdélyi Jánossal dolgozott sokáig együtt. Közös munkájuk egyik meghatározó állomásaként említi a mosonmagyaróvári sortűzről és megtorlásról szóló filmjüket, amely megnyerte a magyar filmszemlét. Olyan alkotókkal versenyeztek ekkor, mint Sára Sándor, Schiffer Pál vagy a Gulyás testvérek.  Arra a kérdésre, hogy inkább embereket talál meg vagy témát, Zsigmond Dezső egyértelmű választ ad: 

Mindkettőt, mert karizmatikus, jó ember nélkül nincs jó dokumentumfilm. A dokumentumfilmről azt mondják, hogy objektív, amiben van is igazság, de amint egy kamera megjelenik, egy alkotói szűrőn keresztül kerül a vászonra a téma. Mindig nagyon jó figurákat sikerült találnom, akik hozták magukkal a témát is. Kétszer kaptam meg a Közép-Európa legjobb dokumentumfilmje díjat az Aranykalyiba és a Csigavár című filmért.

Az Aranykalyiba főszereplője Emilke, egy Tamás Áron Ábeléhez hasonló forma fiúgyerek, csak ő a gyimesi Hidegség egyik kalyibájában élt, fenn a hegyen. Tavasztól hóhullásig a teheneket legeltette, a tejből sajtot készített, s csak olyankor látta a szüleit, amikor hol az egyik, hol a másik feljött a kalyibához és hazavitte a sajtot. Ő talált meg engem, amikor a forgatás során az egyik kalyibában laktam és összebarátkoztunk – mondta mosolyogva. Az erdélyi világ hívása nála személyes: – Nagyapám Erdélyből származott, megvoltak az erdélyi gyökereim, de csak valamikor 30 éves koromban jutottam el oda először – árulja el. A témák keresése aztán faluról falura haladva vált szenvedéllyé számára: – Ezeket a mikroközösségeket térképeztük fel, de ez sem szociográfia volt elsősorban, hanem emberi anyag – fogalmaz. 

A témaválasztásnál nem a kifejezetten fekete dolgokat kedveli, szereplői mindig valami fényt gyújtanak, valami szépséget mutatnak be, amiért a film készül. 

– Azt gondolom, hogy valahol a dokumentumfilmek is, mint más alkotások, igazságot próbálnak a világon teremteni. Az emberek sorsán keresztül, akik sokszor kisemberek a szó hagyományos értelmében, pedig valójában nagy emberek, csak a társadalom nem ismeri vagy nem ismeri el őket – foglalja össze Zsigmond Dezső.