Aki megszámlálta az alvó szegeket

1981. május 27-én, 39 éve a mai napon halt meg Pilinszky János, a magyar irodalmi kánon legkülönösebb költője. Van is kultusza, meg nincs is, értik is, meg nem is.

Pilinszky Jánosról beszélnek, idézik. Minden generációban akad pár tébolyult tekintetű kamasz, aki szavalóversenyre viszi annak a házát, akire egy alvó éjszakán épp rágyújtaná, hogy megnyíljon érte a tátott szájjal síró fájdalom. Megzenésíteni lehetetlen. Magam is próbálkoztam vele boldogult underground zenekari frontember koromban, míg rá nem jöttem, hogy a Miféle földalatti harc szikár sorait ugyanolyan hamis giccsfénybe vonja a punkos üvöltés, mint mástól a Ne félj átkait a nyálassá tisztított intonáció. Nem véletlen, hogy az elektrofenegyerek Yonderboi is Pilinszky saját fölolvasását használja hangmintának, mikor a Terek végső kérdéseit és ellentmondásait próbálja meg elzenélni. Egy elfogadható próbálkozást ismerek: a Hobo Blues Band Vadászat albumának monumentális majdnem-zárótételében Földes László eldörmögi a Négysorost. Teljesen eszköztelenül, szinte minden előadói attitűd nélkül, amolyan kocsmai, tábortűzi dörmögéssel. Működik.

A miértre nincs pontos, elfogadható magyarázatom, csak példám hasonlóra. Pár éve a Misztrál együttes karácsonyi műsoráról készítettem riportot a váci fegyházban. Elítéltek is mondtak verseket, persze Pilinszkytől is. A kultúrléttől óriási távolságban élő emberek szólaltak meg a költészet nyelvén, olyan nyelven, amelynek használatához nem éreznek magukban alanyi jogot, olyan nyelven, amelyre félelmes tisztelettel vegyes kíváncsisággal tekintenek. Azon az emberi egzisztenciális végállapoton átszűrve, amelyben ők léteznek, olyan szikáran, tisztán és élesen szóltak a sorok, ahogy kell.

Talán ez az emlék felidézése szolgál a megfejtés halvány ígéretével, hogy ­miért buknak bele rendre a színészek is a Pilinszky-szavalatba. Mert belebuknak szegények, bármelyiket is hallgatja az ember, az Apokrifet vagy a már említett szavalatsláger Ne féljt, azt érezni, hogy a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes művész olyan helyre tolta Thália szekerét, ahol az garantáltan dirib-darabra törik a szikár, éles, gránitkemény szavakon és mondatokon. Az érzésemlékezet a színész egyik fő munkaeszköze: ha a költő szomorú dolgokról ír, a színész a maga átélte szomorú dolgokra gondol, ha vidámakról, akkor meg vidámakra, és így tovább. Mármost amelyekről Pilinszky ír, olyasfélék egyetlen színész, zenész, előadóművész érzésemlékezetében sincsenek. Ez nem azt jelenti, hogy ő jobb költő, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, csak egyszerűen sikerült neki olyan szövegkorpuszokat összehozni, amelyek érzékfölöttiségéhez nagyon nehéz hozzáférni. Korunk bármelyik szülötte, aki azt állítja, hogy a saját személyes tapasztalatai alapján képes átélni és láttatni egy Pilinszky-verset, az vagy blöfföl, vagy bolond.

„Költő vagyok és katolikus” – önmeghatározását sokat emlegetik. Ám evangéliumi költészetéből hiányzik a kereszténység minden változatában jelen lévő üdvösségre éhes, gyakorlati buzgalom, hallelujázás, szent magabízás vagy szent együgyűség. És bármilyen meglepő, a szent születés is hiány­zik. Verseiben nincs jászol, betlehemi csillag, se vicces pásztorok. Szinte kizárólag (természetesen jól ismert karácsonyi üzenete is – prózában) a golgotai misztériumra fókuszál, a megfeszítettre, a Corpus Christire. Nem érdekli a jászol, csak a keresztút és a keresztfa. Illetve menny és pokol. A legszemélyesebb és a legmetafizikusabb is.

Pilinszky költészete az ismeretlen vagy nagyon kevesek által ismert karizmatikus kereszténység emberen túli világa. Pusztai próféták, barlangi remeték, a mindennapi élet felől csak csodálható vagy félhető aszkéták világa. Ez a világ a Római Birodalom hanyatlása és a nagy európai birodalmak kialakulása között, illetve azok hajnalán (így államalapításunkkor is) virágzott. A vadmézen és sáskán élő Keresztelő János, Oszlopos Simeon vagy a bencés rendből barlangba vonuló Szent Zoárd világa ez. Olyan világ, amelyet egy mai ember el sem tud képzelni. Pilinszky óta nem született magyar költő, aki képes megszámlálni a jéghideg homokban alvó szegeket.