Pilinszky Jánosról beszélnek, idézik. Minden generációban akad pár tébolyult tekintetű kamasz, aki szavalóversenyre viszi annak a házát, akire egy alvó éjszakán épp rágyújtaná, hogy megnyíljon érte a tátott szájjal síró fájdalom. Megzenésíteni lehetetlen. Magam is próbálkoztam vele boldogult underground zenekari frontember koromban, míg rá nem jöttem, hogy a Miféle földalatti harc szikár sorait ugyanolyan hamis giccsfénybe vonja a punkos üvöltés, mint mástól a Ne félj átkait a nyálassá tisztított intonáció. Nem véletlen, hogy az elektrofenegyerek Yonderboi is Pilinszky saját fölolvasását használja hangmintának, mikor a Terek végső kérdéseit és ellentmondásait próbálja meg elzenélni. Egy elfogadható próbálkozást ismerek: a Hobo Blues Band Vadászat albumának monumentális majdnem-zárótételében Földes László eldörmögi a Négysorost. Teljesen eszköztelenül, szinte minden előadói attitűd nélkül, amolyan kocsmai, tábortűzi dörmögéssel. Működik.
A miértre nincs pontos, elfogadható magyarázatom, csak példám hasonlóra. Pár éve a Misztrál együttes karácsonyi műsoráról készítettem riportot a váci fegyházban. Elítéltek is mondtak verseket, persze Pilinszkytől is. A kultúrléttől óriási távolságban élő emberek szólaltak meg a költészet nyelvén, olyan nyelven, amelynek használatához nem éreznek magukban alanyi jogot, olyan nyelven, amelyre félelmes tisztelettel vegyes kíváncsisággal tekintenek. Azon az emberi egzisztenciális végállapoton átszűrve, amelyben ők léteznek, olyan szikáran, tisztán és élesen szóltak a sorok, ahogy kell.
Talán ez az emlék felidézése szolgál a megfejtés halvány ígéretével, hogy miért buknak bele rendre a színészek is a Pilinszky-szavalatba. Mert belebuknak szegények, bármelyiket is hallgatja az ember, az Apokrifet vagy a már említett szavalatsláger Ne féljt, azt érezni, hogy a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes művész olyan helyre tolta Thália szekerét, ahol az garantáltan dirib-darabra törik a szikár, éles, gránitkemény szavakon és mondatokon. Az érzésemlékezet a színész egyik fő munkaeszköze: ha a költő szomorú dolgokról ír, a színész a maga átélte szomorú dolgokra gondol, ha vidámakról, akkor meg vidámakra, és így tovább. Mármost amelyekről Pilinszky ír, olyasfélék egyetlen színész, zenész, előadóművész érzésemlékezetében sincsenek. Ez nem azt jelenti, hogy ő jobb költő, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, csak egyszerűen sikerült neki olyan szövegkorpuszokat összehozni, amelyek érzékfölöttiségéhez nagyon nehéz hozzáférni. Korunk bármelyik szülötte, aki azt állítja, hogy a saját személyes tapasztalatai alapján képes átélni és láttatni egy Pilinszky-verset, az vagy blöfföl, vagy bolond.
