Két legendás, számos díjjal kitüntetett, világlátott együttes adta a fejét közös lemez készítésére: a Muzsikás és az Amadinda erdélyi és afrikai dallamokat és ritmusokat hoz össze Párhuzamok és kontrasztok című albumukon. A valójában koncertfelvételből álló anyagot két éve rögzítették a Müpa Bartók Béla Hangversenytermében, az utómunkákért pedig a Főnix Stúdió, Bohus János és Jánossy Béla felel – hallhatóan sok dolguk akadt, ráadásul a lemez dramaturgiai fölépítettsége és a címben is jelzett gondolatiság miatt voltaképpen konceptalbumról beszélhetünk.
Dalonként egymást váltva, egymásnak felelgetve játszik a két zenekar, a Muzsikás értelemszerűen kalotaszegi hajnali nótát, lassú csárdást és szaporát, az Amadinda meg tahiti oteát és fang xilofonzenét. Ha valaki minden háttérismeret nélkül, felületesen hallgatná a lemezt, azt mondaná rá, hogy hát itt az egyik számban dobolnak, a másikban meg hegedülnek. Ám a Muzsikás ugyebár több mint negyven éve játszik népzenét, a 70-es évek táncházmozgalmának egyik oszlopa volt, hazánk jelentős kulturális nagykövete, az Amadinda pedig idén lépett fennállásának 36. évébe, és világszerte jegyzett ütősegyüttesnek számít, akik épp úgy foglalkoznak tradicionális ütőskultúrák kutatásával és bemutatásával, mint zeneszerzéssel vagy kortárs és klasszikus művek ütőhangszerekre való átültetésével.
Vagyis mindkét együttes több mint zenekar: zenetörténeti és kultúrtörténeti kutatóműhelyként, értékmegőrző, értékátadó, ismeretterjesztő intézményként is működik. A nemes szándék a CD kísérőfüzetkéjét föllapozva is szembetűnő: minden dalhoz rövid kis szöveget mellékeltek az alkotók magyarul és angolul, így a mezőségi Improvizáció kapcsán arról esik szó, hogyan enyhítették a zenészek régen halálesetekkor muzsikával a gyász fájdalmát, míg a Sirató mellé a mbira nevű hangszer-különlegesség leírását kapjuk: fadobozra vagy kivájt tökre erősített, különböző hosszúságú és hangmagasságú fémnyelvekre mindenféle zizegő tárgyat illesztenek, és ujjakkal pengetik (ugyanúgy működik, mint a sok csörgő-börgő árusnál kapható kistestvére, a kalimba). Idézzük még a füzetkéből Rácz Mihály kísérőszövegét is, mely minden zsurnalisztikai eszmefuttatásnál ékesebben beszél a két zenekar közös kísérletéről: „A kulturális alap világszerte a közösségi ünnepekben, táncmulatságokban, lakodalmakban, játékokban, halottbúcsúztatókban, ritmikusan ismétlődő napi tevékenységekben, szellemi és lelki töltekezésben nyilvánul meg, és erre gyakorlatilag ezen album mindegyik felvétele remek példa. […] mindegy, hogy gyimesi csángó magyaroknál, polinéz fűszoknyatáncosoknál, magyarpalatkai zenészcsaládnál, zimbabwei zanza játékosoknál, dél-dunántúli hosszúfurulyásoknál vagy afrikai xilofonjátékosoknál vendégeskedünk, az öröm és a bánat, a mindennapi gondok és az istenkeresés ugyanazon tőről fakad. […] Az azonosság felismerése ráadásul az önazonossághoz is közel visz, amitől a legkevésbé sincs veszélyben a sokszínűség, a saját kulturális gyökér, a nemzeti karakter. Mindkét zenekar épp ezért rengeteget utazott életében, és a turnék mellett nagy hangsúly helyeződött a gyűjtésekre, kutakodásra, megismerésre, tanulásra, barátkozásra.”
