Vagyis mindkét együttes több mint zenekar: zenetörténeti és kultúrtörténeti kutatóműhelyként, értékmegőrző, értékátadó, ismeretterjesztő intézményként is működik. A nemes szándék a CD kísérőfüzetkéjét föllapozva is szembetűnő: minden dalhoz rövid kis szöveget mellékeltek az alkotók magyarul és angolul, így a mezőségi Improvizáció kapcsán arról esik szó, hogyan enyhítették a zenészek régen halálesetekkor muzsikával a gyász fájdalmát, míg a Sirató mellé a mbira nevű hangszer-különlegesség leírását kapjuk: fadobozra vagy kivájt tökre erősített, különböző hosszúságú és hangmagasságú fémnyelvekre mindenféle zizegő tárgyat illesztenek, és ujjakkal pengetik (ugyanúgy működik, mint a sok csörgő-börgő árusnál kapható kistestvére, a kalimba). Idézzük még a füzetkéből Rácz Mihály kísérőszövegét is, mely minden zsurnalisztikai eszmefuttatásnál ékesebben beszél a két zenekar közös kísérletéről: „A kulturális alap világszerte a közösségi ünnepekben, táncmulatságokban, lakodalmakban, játékokban, halottbúcsúztatókban, ritmikusan ismétlődő napi tevékenységekben, szellemi és lelki töltekezésben nyilvánul meg, és erre gyakorlatilag ezen album mindegyik felvétele remek példa. […] mindegy, hogy gyimesi csángó magyaroknál, polinéz fűszoknyatáncosoknál, magyarpalatkai zenészcsaládnál, zimbabwei zanza játékosoknál, dél-dunántúli hosszúfurulyásoknál vagy afrikai xilofonjátékosoknál vendégeskedünk, az öröm és a bánat, a mindennapi gondok és az istenkeresés ugyanazon tőről fakad. […] Az azonosság felismerése ráadásul az önazonossághoz is közel visz, amitől a legkevésbé sincs veszélyben a sokszínűség, a saját kulturális gyökér, a nemzeti karakter. Mindkét zenekar épp ezért rengeteget utazott életében, és a turnék mellett nagy hangsúly helyeződött a gyűjtésekre, kutakodásra, megismerésre, tanulásra, barátkozásra.”