Régóta ismerem a kárpátaljai költőt, verséneklőt, Marcsák Gergelyt, többször is felléptem vele, és minden alkalommal szeretettel hallgattam mély, súlyos, erős atmoszférájú és ezzel párhuzamosan – más költemények tekintetében – vidám, játékos verseit, meg persze gitárjátékát, hiszen a szerző saját és mások verseit is gyakran megzenésíti, előadja. Ám valahányszor végighallgattam a produkciót, mindig elgondolkodtam, hogy ha majd kötete lesz Gergelynek, vajon miként lehet tagolni ezeket a hangulat szempontjából egymástól gyakran igen messzire eső verseket.
Jelentem, a ciklusokba rendezés kiválóan sikerült, és Marcsák Gergely Fekete-Tisza című kötetében egyszerre került a helyére minden és vált összességében valami mássá, önmagán túlmutató entitássá. Az első ciklust a nagyapa alakja – valamint a többnyire tragikus – történelmi múlt dominálja, a másodikat elsősorban a szerelem és annak leágazásai töltik meg, a harmadikban kapnak helyet és hangsúlyt a játékok, travesztiák, paródiák és ujjgyakorlatok, anélkül, hogy ettől olcsóvá vagy híggá válna a kötet.
A legerősebb, az olvasóban a legnagyobb hatást kiváltó versek mindazonáltal az első ciklusban találhatók: „Sztyeppébe süllyedt bordáid közé / a lélek immár örökre befagyott. / Hogy a végtelennek kezdőpontja van, / te, ki odahaltál, tanúsíthatod. / Esendő elménk nem foghatja még fel: / magányod hosszabb, mint az emlékezet, / és hosszabb, mint a népek földi útja, / mely egyenest a pusztuláshoz vezet. / Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány, / rossz szónoklatban történelmi példa, / csak porladó csontváz, befagyott lélek, / mi hazavágy, de sosem érhet célba. / S ha Isten egyszer Baskírföldön járna, / és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt, / meséld el neki, mondd, hogy megtalálta / végre az utolsó kárpátaljait.” (Örök fogság)
Hangulatában, szókimondásában, elkötelezettségében, távoli kultúrákra való ráhangolódási képességében, apokaliptikus képekhez való vonzódásában és komolyságában – a szó legjobb és legnemesebb értelmében – Faludy György költészetét idézi Marcsák Gergely könyve, de nagyon halványan és áttételesen, inkább csak afféle megnyugvó bizonyosságként, hogy nem előzmény nélkül való ez az amúgy teljesen eredeti versvilág. Döbbent csend üli meg az olvasószobát vagy az olvasólámpa alatti területet ezeknek a költeményeknek a hatására, és ezt nagyon kevés versnek sikerül kiváltania: úgy aktuális, trendi, vagány és modern ez a könyv, hogy közben benne van a történelmi, néplelki, irodalmi hagyomány folytathatóságának minden kelléke és eszköze.
