Régi idők üzenete

Szomszédságpolitikáról beszélve számtalanszor feltettem a kérdést: ki tud megnevezni egy szlovák írót? A várható csönddel azt akartam érzékeltetni, hogy milyen kevéssé ismerjük szomszédaink kultúráját. Biztosra mehettem: nem volt soha tömeges jelentkezés. Az egyik ok persze a nyelv. Kevés a fordítás, s ami van, azok sem biztosan a legértékesebbek. Jó hír viszont, hogy karácsonyra a Gondolat kiadó Régi idők örömei címmel megjelentette a mai szlovák irodalom talán legnagyobb alakjának, Anton Hykisch egy regényét.

Az 1932-ben született, selmecbányai Anton Hykisch író, publicista, diplomata. Gimnazista korában egy illegális határátlépési kísérlet miatt bebörtönözték. Közgazdász végzettséggel szerkesztőként és könyvtárosként is működött. Sosem lépett be a kommunista pártba. 1970-ben mint Dubček hívét több évre eltiltották a publikálástól. Az 1989-ben képviselő, majd az önálló Szlovákia első kanadai nagykövete lett. Magyarul korábban egy regénye jelent meg, ami M. S. mester életéről szól. Túlzott optimizmus arra gondolni, hogy a most megjelent könyve a szlovák irodalom felé fordítja a közfigyelmet. Pedig ez a mű alkalmas arra, hogy áttörje a bennünk lévő közöny falát. A történet 1967-től a rendszerváltásig mutatja be a közép-európai értelmiség életét. Szlovákok a szereplők, de az önéletrajzi elemeket is tartalmazó regény olvasása közben többször úgy éreztem, hogy Hykisch rólam, illetve kollégáimról vette a mintát.

A Szovjetunió árnyékában meglapuló „népi demokrácia” polgáraiként ugyanazt a sorsot kellett elviselnünk. Trianoni sebeinkre gondolva kaján, bár sovány elégtétel, hogy a győztes Csehszlovákia jutalma azonos volt a vesztes Magyarország büntetésével (a Pozsony közeli három falut most nem említve). A regényből megérezzük, hogy a szlovák világ milyen közel áll hozzánk. A közös történelem és a közös vallás azonos nyomot hagyott a gondolkodásunkon. Az elmúlt két- vagy háromszáz év persze görcsösen törekedett, és olykor még ma is törekszik arra, hogy ezt kiverje a szlovák és a magyar fejekből. Az olvasó viszont Hykischt olvasva megérti majd, hogy Németh László miért tekintette a szomszéd nemzeteket tejtestvéreinknek.

A regény epilógusa a kétezres évekhez is elvezet. A szerző a magyar kiadáshoz külön utószót írt. Ebben saját csehországi német, lengyel, szegedi magyar és erdélyi örmény gyökereiről is említést tesz. A magyar olvasónak bevillan, hogy Illyés Gyula meghatározása, miszerint magyar az, aki vállalja, szlovák változatban is érvényes. Ha a magyarok és szlovákok elég messze is kerültek egymástól, a gyökereik összeérnek. Anton Hykisch nosztalgiával gondol a régi Selmecbányára, ahol a többség egyaránt beszélte a szlovákot, a németet és a magyart. A nekünk írt utószó kitér arra, hogy

„Több mint ezer évig együtt éltünk a történelmi Magyarország területén, de a tudatunkban csak nagyon pontatlan berögzült sztereotípiák élnek egymásról. Nem félek kimondani, hogy tele vagyunk előítéletekkel, amelyeket az iskola, a hagyományok táplálnak. Végül is, miért is kellene egy átlag magyarnak figyelmet szentelnie egy kis nemzetnek, amely száz évvel ezelőtt még a kiterjedt királyságnak része volt, és a hivatalos statisztikákban csak a régi Magyarország területén élő sok „nemzetiség” egyikének számított?”

Az utószó alapján felmerül egy érdekes párhuzam. Mi, magyarok Trianon után száz évvel büszkén emeljük fel a fejünket, és belekiáltjuk a világba: halálra ítéltetek, és mégis élünk! Nagyon hasonló elpusztíthatatlanság élménye van a szlovákoknak is. Ők állami eszközök nélkül – s ismerjük be, olykor azok ellenére – művelték a nyelvüket, alakultak modern nemzetté, és a XX. század vége meghozta nekik a saját államukat. Persze, hogy ez örömmel és büszkeséggel tölti el őket. A megmaradás öröme mindkét népre jellemző, s ehhez a világ mai állapota még azt teszi hozzá, hogy a jövő veszélyeit, például épp az önálló államiság elleni támadásokat a közös múlt tanulságai alapján együtt hatékonyabban tudjuk elkerülni, mintha egyenként szalámiznának le bennünket.

Anton Hykisch nem rejti véka alá, sőt mintegy nemzedéke üzeneteként adja át a fiataloknak, hogy

„az okos ember minden időben és minden országban a magasabb transzcendens erkölcsi rendnek megfelelően szeretetre és boldogságra törekszik.”

Ez a törekvés egyfajta kaland, állandó küzdelem. Ma, amikor a haladást sokan épp a transzcendens tagadásában, az erkölcsi korlátok eltüntetésében látják, súlya van ezeknek a szavaknak. Hykisch szerint nem okos, aki a boldogságot az erkölcsi rend lebontásától reméli. Milyen jó lenne, ha a szlovákok és a magyarok új nemzedéke megfogadná korunk finoman kifejezett, de valójában nagyon határozott kritikáját, és a józan ész alapján formálná a jövőt! A regény ehhez ad biztatást és erőt.

Anton Hykisch: Régi idők örömei, Gondolat Kiadó, 2020.

(A szerző a Charta XXI megbékélési mozgalom elindítója)