Csodafegyver

1980 és 2050 között a jelenlegi tendenciákat előrevetítve búcsút mondtunk-mondhatunk a világ nyelvi-kulturális öröksége döntő részének.

Eltelt egy év, február 21-én ismét az anyanyelv nemzetközi napját ünnepeljük. Tavalyi töprengéseim épp e régi-új rovat elődében vetettem papírra (Magyar Idők, Lugas, 2018. február 24.). Régi bajaink nem apadtak a hátrahagyott évvel, hanem ünneprontó mód újabbak is társultak hozzájuk. Kiváltó okuk végsősoron közös: a természeti és a kulturális sokszínűséget maga alá gyűrő gazdasági globalizáció.

2018-ban a kedvezőtlen folyamatok további gyorsulásának lehettünk tanúi: mind nagyobb az emberiség ökológiai lábnyoma, ugyanakkor mind kevesebb kézbe kerül a megtermelt javak oroszlánrésze, ez pedig nehezíti az ellenőrzés és a védelem, a természetvédők és a kulturális környezetvédők feladatait. Állat- és növényfajok tűnnek el; a megbomlott ökológiai lánc mellett, sőt nem kis részben annak következményeképp a nyelvi-kulturális lánc is szétszakadóban van. Ingatlanspekulánsok, olajügynökök, gazdasági kartellek nyüzsögnek a még szűz földeken, s miközben eltűnnek az utolsó háborítatlan erdők és a tengerpartok, eltűnnek az utolsó háborítatlan nyelvszigetek is a kék bolygóról.

1980 és 2050 között a jelenlegi tendenciákat előrevetítve búcsút mondtunk-mondhatunk a világ nyelvi-kulturális öröksége döntő részének. Ám ha Pekingben, Brüsszelben, Washingtonban vagy Moszkvában azt képzeli valaki, hogy ez az erózió megáll az őshonos kisebbségi nyelvek elhallgat(tat)ásával, hát hatalmasat téved. A kieresztett démont egyre nehezebb lesz visszagyömöszölni a palackba, még közös globális politikai akarattal és felelősségérzettel is. Ez utóbbiaknak azonban egyelőre nyoma sincs a hivatalos politika szintjén, néhány szép egyéni kezdeményezést nem számítva, mint amilyen például Áder János köztársasági elnöké.

A veszély pedig hatalmas: amit a kommunista ideológia fél évszázad fondorlatos technikáival sem volt képes elérni, azt a globalizáció két évtized alatt levezényelte: néhány IT-kütyüt adott a kezekbe, afrikai viskók és Miami Beach-i luxuslakások gazdáiig. A kütyükön áradó agymosás pedig elég volt arra, hogy elaltassa az emberiség ökológiai és kulturális önvédelmi reflexeit. Ezért nézzük szenvtelenül a bolygó nyelveinek-kultúráinak eltűnését, és ezért nézzük tudatlanul egy-egy hatalmas bevásárlóközpont csalóka védőburkából a természeti környezet fokozódó felélését.

Eddig a lesújtó látlelet: ám mielőtt valaki apátiába esne, van egy jó hírem is, és ez nem csak a „valahogy mindig lesz” obligát népi bölcsessége. Ahogy a természetrombolás óhatatlanul sokszintű nyelvi-kulturális leépüléssel is jár, úgy – megfordítva – a nyelvi környezetvédelem is jótékonyan hat a kultúra színeinek védelmére!

A nyelv, az emberiség pótolhatatlan „csodafegyvere” a kultúra hordozó közege is! Mi több, ha egyén és közösség az ősi, spontán önvédelmi reflex elveszte után immár tudatosan lenne képes az egészséges nyelvi-kulturális környezet fontosságát megérteni, akkor egyúttal ismét fogékonnyá válna biológiai életterének problémái iránt is.

A nyelvi-kulturális környezetvédelem egyszerűbb is, mert nem ez ütközik elsődlegesen a gazdasági érdekkel. A pálmaültetvényesnek közvetlenül nem az őshonos nyelv és kultúra, hanem az annak otthont adó erdő áll az útjában. Az erózió megállításához azonban sem Amazóniába, sem Ausztráliába, de még Szibériába sem kell elrepülnünk. Kezdjük a szellemi takarítást és újjászületést otthon, saját falaink között s a helyi kisközösségekben!

Ma is számtalan Kárpát-medencei magyar nyelvi-kulturális kezdeményezést sorolhatnánk annak érzékeltetésére, hogy ez az építkezés lehetséges! Ezer és ezer magyar kisközösség példázza, sohasem szabad anyanyelvünk és anyanyelvi kultúránk gazdagságáról lemondani. Aki pedig ezt megérti, az rögtön fogékonyabb a kulturális és ökológiai sokszínűség igazi, hathatós védelmére. Felelősség ébred benne, hogy valamit unokáinknak is meg kellene őriznünk kék bolygónkból s annak szépséges anyanyelveiből.