– Ha önnel beszélgetek, mindig az az érzésem, hogy szőlőtőkék között született. Gondolom, nem így történt, de hogyan telt a gyerekkora?
– A szilágysági Kémerben születtem, ahol a szőlő nagyon fontos volt mindenki életében, már amennyire az akkori kommunista rezsim engedte. Családonként csak fél hektáron termeszthettünk szőlőt, a nagyszüleimével együtt így volt nekünk egy hektár. Kiskorom óta kapirgáltam a szőlőtőkék körül szüleim és a nagyszüleim után, mindig vittek magukkal, amikor munka volt. Ha jól emlékszem, ötödikes általános iskolás voltam, amikor már kóstolgattam a borokat. Azelőtt is kaptam pár kortyot, de ekkor már elkezdtem szeretni is. Soha nem felejtem, hogy nagyapám minden évben félretett egy 150-200 literes hordó bort, ezt az aratás kezdetén nyitotta meg. Én és pár suhanc barátom lementünk a pincébe, és rákaptunk erre a hordóra. Kenderpozdorjával szívtuk a bort. Ez naponta megtörtént, amikor nagyapám nem volt otthon. Jókedvünk volt tőle, és utána nagyokat aludtunk. Fantasztikus időszak volt. Akkor kezdtem el a rendszeres borivást.
Negyedikes vincellér
– Megfordult akkor a fejében, hogy valaha saját bort készít, borászata lesz?
– Még nem, de később úgy alakult, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után a szőlészeti és borászati líceumban folytattam a tanulmányaimat Szilágysomlyón. Ekkor dőlt el végleg a sorsom. Kalandos dolgokon mentem keresztül. Negyedikes voltam, amikor rám bízták a pincekulcsot, akkoriban már úgy viselkedtem, mint egy vincellér, de nem tartott sokáig, egy bizonyos idő elteltével a vezetők rájöttek, hogy nagyon sok bor hiányzik a hordókból. Kérdezték, mi történt. Azt válaszoltam, hogy töltögettem. Adódott a kérdés: hova töltögetted? Hova, hova, hát a torkomba – gondoltam én, de persze hívtam hozzá pár cimborát is. A középiskola után kerültem a kolozsvári egyetemre, ahol a szőlészeti és borászati tanszéken tanultam, ott szereztem kertészmérnöki diplomát.
– Hogyan került a látókörébe a Ménesi borvidék, ahol most gazdálkodik? Ismerte már előtte is?