Fekete leányka

Az év bortermelője, Balla Géza arad–ménesi borász azt vallja, hogy a hagyományos, helyi jellegzetességű szőlőfajtáknak van jövőjük. Hisz abban, hogy a Kárpát-medencei borászoknak – akár az anyaországban, akár a határon túl – az egyik nagy esélyük, ha mindent megtesznek a régi borfajtáinkért, és a belőlük érlelt nedűt ­viszik a borkedvelők asztalára.

Fotó: Szigetvary Zsolt Forrás: Magyar Bor Akadémia

– Egyáltalán nem. Abban az időben volt az egyetemen egy általam „demokratikusnak” gondolt elosztási rendszer. Akkoriban Romániában évente 250-300 kertészmérnök végzett, ők egyből kaptak munkahelyet. A tanulmányi eredményünk alapján választhattunk magunknak állást az ország különböző pontjain. Én a harmadik legjobb voltam az évfolyamon, így elég sok hely közül választhattam, és Ménes mellett döntöttem. Egyetlen állás volt a Ménesi Szőlészeti és Borászati Állami Gazdaságban 1984-ben, oda kerültem kezdő mérnökként. Nehéz életem volt hat évig, amíg meg nem történt a rendszerváltás. Hiába próbáltam mindent megtenni a borászatban, mindenki csak keresztbe tett, hátráltatott. Rájöttem, hogy féltékenységből, ugyanis az állami gazdaság sok vezetője csak középiskolai végzettséggel rendelkezett, míg nekem diplomám volt, féltették tőlem a pozíciójukat. A legkeményebb szituáció 1987-ben esett meg, amikor rám bízták, hogy Ceauşescu román diktátor születésnapjára készítsem el az állami gazdaság ajándék borait. Bedobozoltam szépen a palackokat, és elküldtem. Kadarkát csomagoltam, és a dobozra filctollal írtam rá a bor nevét. Itt követtem el a hibát, hogy „k”-val írtam a bor nevét, és nem „c”-vel: kadarka. Azonnal be is rendeltek a Securitatéhoz, lehordtak mindennek, államgyűlölőnek neveztek, azt mondták, örüljek, ha nem visznek el. Kézről kézre adtak, vallattak, de feltaláltam magam, arra hivatkoztam, hogy nézzék meg a szakirodalomban, ennek a szőlőnek a neve „kadarka”, és így írják „k”-val. „Bocsánatot kérek, hogy nem fordítottam le.

A nemzetközi megnevezést írtam a dobozra, mert sokan nem ismerik ezt a fajtát” – mondtam nekik. Az volt a szerencsém, hogy voltak ott olyan emberek, akik ezt megértették, és kiengedtek.

A rendszerváltás után megváltoztak a dolgok. Érvényesíteni tudtam a szakmai tudásomat, elindultam felfelé a szamárlétrán. Voltam főborász, főmérnök, és végül, 1996-ban az állami gazdaság vezérigazgatója lettem.

– A rendszerváltás után nem merült fel, hogy a maga útját járja, saját borokat készítsen?

– Az állami gazdaság vezetőjeként másban gondolkodtam. Francia és olasz mintára szerettem volna, ha a privatizáció által visszaadott 2640 hektár 3400 tulajdonosa szövetkezetet alapít, és úgy gazdálkodunk tovább. Összehívtam a tulajdonosokat egy sportcsarnokba, de majdnem kizavartak a teremből, azt hitték, újra kollektivizálni akarok. Leadtam az állami gazdaság szőlőterületeit a tulajdonosoknak, és 1999-ben belekezdtem a saját pincészetem kiépítésébe.

Fotó: Magyar Bor Akadémia

Tiffán tanácsai

– Honnan volt terület, szőlő?

– Tudtam, hol vannak a legjobb területek, hiszen naponta jártam rajtuk. Elsősorban azokat a parcellákat vettem meg, ahol tömbösíteni tudtam.

– Megtartotta a régi fajtákat, vagy újakat telepített?

– Örültem, hogy végre tudok olyan borokat készíteni, amilyeneket én szeretnék, nem olyanokat, melyeket mások elvárnak. A kadarkával, a fekete leánykával és a magyarádi fehér fajtákkal kezdtem, a helyi szőlők boraival. Most is örülök, hogy ebbe az irányba indultam. Azóta is vallom, hogy a régi, hagyományos, helyi jellegzetességű fajtáknak van jövőjük. Hiszek abban, hogy nekünk, Kárpát-medencei borászoknak, akár az anyaországban, akár a határon túl, az egyik nagy esélyünk, ha mindent megteszünk a saját, régi borfajtáinkért, és azokat visszük a borkedvelők asztalára.

– Kitől tanult, kiket tart példaképeinek a borkészítésben?

– Az 1990-es évek elején találkoztam Tiffán Edével, beszélgetésünk nagy lökést adott nekem. A tanácsai megerősítettek abban, hogy érdemes a helyi fajtákkal foglalkozni, és csakis a legjobb minőségű borok készítése lehet a célom. Tiffán Ede mindig példaképem volt, azóta a barátom is. Később megismerkedtem a Villányi borvidék neves termelőivel, Gere Attilával, Bock Józseffel és a többiekkel, majd a szekszárdi borászokkal. Összességében ők sokat segítettek ötletekkel, bátorítással. Kóstoltam a boraikat, azt a színvonalat akartam én is elérni. Szerencsére a Ménesi borvidék szinte azonos szélességi körön fekszik Villánnyal, így a boraim testessége és struktúrája hasonló az ottaniakéhoz.

– Hol értékesíti a borait, melyik a fontosabb piac, a romániai vagy a magyar?

– Mindig az volt a hozzáállásom, hogy mindenki próbálja a borai nagy részét azon a környéken, abban a régióban eladni, ahol termeli. Az anyaországi fogyasztókhoz is úgy indultam, hogy a helyi, régi fajtákkal akartam megjelenni, kadarkával, fekete leánykával, magyarádi fehérrel és furminttal. Eleinte magyarországi gasztrofesztiválokon, versenyeken mutattam meg a boraimat, aztán a fogyasztók nemcsak rendezvényeken szerették volna inni a boraimat, hanem meg is akarták vásárolni. Manapság a termésem körülbelül 35 százalékát Magyarországon értékesítem, a legnagyobb mennyiséget Erdélyben adom el.

– Mennyire elterjedt a borfogyasztás Romániában? Személyes tapasztalataim szerint többnyire sört isznak, és persze a magyarok pálinkát is.

– A román elit, amely Bukarestben és környékén összpontosul, a XIX. század közepétől egészen az 1920-as évek végéig szoros kapcsolatot ápolt Párizzsal. Ezekben az időkben nagyon komoly borfogyasztási kultúra alakult ki a román fővárosban, ez még ma is létezik. Sok olyan bukarestit ismerek, aki nem azt mondja, gyere, igyunk meg egy pofa sört, hanem igyunk egy pohár bort. Néha úgy érzem, hogy Bukarestben könnyebben gazdára találnak a boraim, mint Erdélyben. Itt kemény munkára van szükség, nemcsak nekem, más bortermelők részéről is. Nehéz rávenni az embereket arra, hogy ne sört igyanak pálinkával, hanem bort.

Az együvé tartozás jele

– Talán nincs elég minőségi termelő, vagy drágának találják a fogyasztók a jó borokat?

– Mi, erdélyi bortermelők lépéshátrányban vagyunk. A rendszerváltás után a román mamutcégek azonnal olcsó, gyenge minőségű borokkal árasztották el a piacot. Ez azért óriási gond, mert az emberek ezekről a kétes minőségű italokról elhitték, hogy az a bor. Nem ismerték a jó borokat, még örültek is, hogy milyen olcsón kapják meg. Amikor elkezdődött Erdélyben a minőségi bortermelés, arculcsapásként ért minket, amikor az emberek elé vittük a magas színvonalú borainkat, és csak annyit kérdeztek: mi kerül ennyibe, amikor eddig olcsóbban kaptuk? Ez a hozzáállás egy időre konkrétan „fejbe rúgta” az erdélyi borértékesítést és minőségi borfogyasztást. Azóta viszont valami elindult, egyre többen járnak külföldre, kóstolgatják a jobbnál jobb – többek között magyar – borokat, és hazatérve is vágynak a minőségre. Remélem, a kereslet növekedése egyre több pincészetet sarkall a minőségi palackozott bor előállítására.

– Ha külföldi (nem magyarországi) fesztiválokon, vásárokon vesz részt, el kell magyaráznia, hogy honnan származik a bor?

– Sokszor dolgozom együtt olyan marketingesekkel, akik anyaországi borokat képviselnek különböző külhoni piacokon. Vannak közöttük, akik az én boraimmal is foglalkoznak. Előfordul, hogy a vevők megjegyzik: de hát ez nem magyarországi bor! A válasz mindig ez: lehet, hogy nem magyarországi, de magyar bor!

– Első határon túli borászként 2018 díjazottja, az év bortermelője lett. Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Felemelő érzés számomra. Úgy élem meg, hogy ez a díj az együvé tartozásnak nagyon fontos jele. Azon dolgozom, ami számomra a legfontosabb, hogy sok-sok munkával végül jussunk el oda, hogy egységes Kárpát-medencei magyar borról tudjunk beszélni, közösen tudjuk ezt képviselni a nagyvilágban. Sokat kell még tennünk ezért, mivel a határon túli borászatok jóval később és nagyobb hátrányból indultak. Továbbra is azt képviselem, hogy a borral együtt a borászokat is meg kellene ismerniük a fogyasztóknak. Nem elég, ha valaki felismeri a boltok polcain egy adott borászat palackját, de nem tudja, ki készítette. Sok olyan emberrel szeretnék találkozni továbbra is, akik kedvelik a borokat, szeretik a boraimat. Jöjjenek el hozzám, találkozzunk, nézzék meg a pincémet!

– Amikor kikapcsol a szőlész, a borász, a tanár, a vendéglátó, akkor mivel foglalkozik?

– Szeretek olyan kulturális rendezvényeken részt venni, ahol magyar népzene szól. Ezt a muzsikát hallgatni nekem óriási feltöltődést jelent. Ám, ami fontosabb, elértem egy olyan kort, amikor rájöttem, keveset törődtem a családommal. Van egy kisfiam, Dávidnak hívják. Még több figyelmet kellene fordítani rá. Azt mondta pár évvel ezelőtt, hogy borász akar lenni, most azt mondja, borász és feltaláló. Szerintem a legjobb kikapcsolódás az, ha az ember együtt van a családjával.

– Az idén húszéves a pincészete, hogyan ünnepel?

– Nagyon komoly jubileumi szelekciót szándékozom összeállítani. Dávid Cuvée néven egy hordóválogatást tervezek, amely három kedvenc borfajtámat, a kadarkát, a fekete leánykát és a cabernet franc-t fűzi majd össze. Maximum 2500-3000 palackot töltök meg vele. Úgy akarom, ez legyen a legnagyobb borom, amelyet valaha készítettem.