Fekete sár

Bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal 1950-től Magyarország 515 településéről kényszerítettek családokat otthonuk elhagyására. Az indok az osztályidegen származás, a következmény az ingó és ingatlan vagyon teljes elkobzása. Az 1953. évi amnesztia a zárt táborokat megszüntette ugyan, de nem adta vissza az elkobzott javakat, és soha senkinek nem kellett felelősséget vállalnia a tönkretett életekért.

Május elsejei felvonulók a budapesti Hősök terén, 1947. Megbonthatatlan egység Forrás: Fortepan

A borzas-mihályhalmi egyike volt annak a 12 zárt tábornak, amelyeket a Hortobágy, a Hajdúság és a Nagykunság területén hoztak létre. A most következő „fekete”, azaz a cenzúrát megkerülő, ellenőrző pecsét nélkül kikerült leveleket a siklósi jegyző, Dér István írta a szüleihez. A levelek most először jelennek meg nyomtatásban.

Hajdúböszörmény, 1952. XI. 26.: Vagy egy hete szerencséltetnek ebben az állami gazdaságban krumpli-szedéssel. Azóta, hogy itt vagyok, szinte nap, mint nap esik, de ez nem akadályozza ezeket abban, hogy bennünket ki ne tereljenek. Lehet, hogy száraz időben – szedés idején – ez a munka nem is egy utolsó valami, de november végén ennyi csapadék után merem mondani, hogy állati. Állatibb az állatinál. Katasztrális holdak még földben vannak, és mivel sem fizetni nem akarnak, vagy nem is tudnak, és mivel a sárban való egész napos topogás utolsó valami, azért az eddig itt alkalmazott 200 főnyi „szabad” sommás odébb állt. Mivel a földben maradt burgonya miatt senki sem akar lebukni, azért rendőri segédlettel az úgynevezett telepeseket hozzák ide, akik – mivel őrizettek – nem emelhetnek tiltó szót a 4-5 forintos napszámbér ellen. Sohasem látott rendőrök – politikaiak – jelennek meg a hajnali órákban, és ránk akarják hárítani a felelősséget, amiért hónapos késedelem állott elő a végzendő munkában. Azt akarják ránk oktrojálni, hogy nem akarunk dolgozni, pedig a hiba nem itt keresendő, hanem a fagyos-deres burgonya kézzel való fogdosásánál a hideg, havas esőben, a dermesztő szélben. Átfázott testtel didergünk a feneketlen fekete sárban a hatalmas (vagy 60 hold) burgonyatáblán, 29-en, mind fiatal 15-22 éves lánykák és fiuk. Nagyon sajnálom szegénykéket, akik különb sorsra születtek, és különb sorsot is érdemelnek. Legtöbbje kisdiák vagy középiskolás volt, akiknek most tanulás és templomba járás helyett az itteni béresekből rekrutálódott hajcsárok egész napos istentelen káromkodását és trágár otromba beszédét kell hallgatniuk. […] Örökös eső, enyhe fagy, szél, fekete sár és sok-sok krumpli most az életünk, boldog deportációnk 29. havában. Életünkben és sorsunkban nem enyhülés, hanem süllyedés mutatkozik. Mindig alpáribb a nekünk szánt szerep. A menázs [katonai kifejezés = napi ellátmány] fölözött tejből kávé, reggel és este. Ez meleg, de az ebéd, amely egy levesből és főzelékből áll, bizony pillanatok alatt kihűl, mert azt is az Isten szabad ege alatt fogyasztjuk el, állva, kanállal, a tésztát is. Leülni nincs mire, bemenni nincs hova, de ez már így megy kezdettől fogva. Mint a fuvaros ló, akinek rövid pihenő alatt feladják a zabos-zsákot.

Hajdúböszörmény, 1952. XI. 28.: Hangulatomba itt-tartózkodásom ideje alatt változás nem állott elő, mert adottságokban és körülményekben a mát egy ugyanolyan holnap váltja föl. Mindennap ugyanolyan homályosan ködös, esős, fagyos és sáros, mint az előző, krumpli sem látszik mennyiségben és terjedelemben apadni. Sőt mintha emelkedő tendenciát mutatna, pedig 2-3 vontató szállítja egész napon át. Ezek is elakadnak az ázsiai feneketlen sárban, és egyiket a másikkal húzatják ki a szántóföldi kátyúból. A burgonyát hol kézzel, hol lapáttal, hol meg gombos villával hányjuk a pótkocsira. Néha zsákokba, máskor kosarakba rakjuk. […] A böszörményi szegények idejárnak fát lopni. A minket őrző rendőr, amikor a rongyos koldusok a lopott s a hátukra kötött fával megindulnak, fülön fogja őket, s – büntetés mellőzésével – a mi tanyánkba viteti be azt. Viszont így jutunk mi tűzifához, melyet a munkahelyen mi égetünk föl, hogy agyon fázott kezeinket és lábainkat némiképpen felmelegítsük, és átázott ruházatunkat megszárítgassuk. Ez a demokrácia?

Egyik koldustól elvenni valamit, s a másiknak odaadni. Ebben ugyan nincs egyenlőség, de a koldusszegénységben a városszéli proletáriátust kenterbe verjük. Neki van fája, ha mindjárt lopott is, de nekünk sem sajátunk, sem vett, sem lopott fánk nincs. Elveszik tőlük a szajrét, pedig siralom rájuk nézni. […] Gondolom, néhány esztendővel előbb mindannyian lelkesen tapsoltak bizonyos szólamok hallatán.

Hajdúböszörmény, 1952. XII. 6.: Időközben ért engem a táborbeli költözködés, úgyhogy odaérve azt sem tudtam, hol van az új kvártélyom. Miután az istállót ismét marhák foglalták el, de nem kettő, hanem négylábúak. Mégis a helyzet az lett, ahogy már megírtam. Új házba kerültem egy polgárcsaláddal, akikkel már a Mátrában is közvetlen szomszédságban voltam együtt, és akikkel kedvező viszonyban vagyok. Zelter-Moser család rokonsága, és Lánycsókról kerültek ide. Amolyan 70-80 holdas jól szituált és igen szorgalmas család. A lakás még mindig vizes, nemcsak nedves, néhány napja készült el a homlokfala. Két szobás, melyek között egy demokratikus búbos-kemence terpeszkedik, és szerepe főként az, hogy üresen, árván hidegséget árasszon a szobában ücsörgő vagy álldogáló lakók felé. Fűtéséhez sok szalma volna szükséges, de annyi sincs, amennyi az állatok etetéséhez kell. Fáról meg szénről beszélni sem lehet Mihályhalmán, hiszen a környék kórója és brikettje is kályháinkon át a levegőbe került. Ágyam nyirkos, nedves volt, a szoba dohos, mint egy pince, és amikor reggel hatkor indulás végett felébresztettek, úgy éreztem, hogy még nem is aludtam. […] A burgonyát mind elparentáltuk, és most a hideg november végi és december elejei napok által szénfeketére dermesztett gyapot a nagy sláger. Ez sem érzi magát otthonosan ezen a tájon, az alföldi nagy rónaságon. Elfagyott májusban, és elfagyott novemberben is. Most szedegetjük, amikor lábainknál fehérlik a hó. Ez se egy leányálom. Mégis minden rosszban jó, és minden jóban van rossz is. Ebben az a jó – ha ugyan ez jó –, hogy amit délelőtt zsákba szedünk (vagy 15 kg), azt délután, közepesen fűtött helyiségben héjától megtisztítjuk. Ez a művelet délután 1-6 óráig tart, és lényegében a hideg vizet megkeressük vele. Persze a rendőri díszkíséret a gyapotföldön éppen úgy ott van, mint bent a hántolóban. […] Hermetikusan elzárnak bennünket a külvilágtól, s így fordult elő, hogy kettő és félheti itt tartózkodás ideje alatt a kb. 2 km-re fekvő Böszörményt (40000 lakosú), csak teherautóról láthattuk, pedig szép város, és szívesen megtekinteném.

Május elsejei felvonulók a budapesti Hősök terén, 1947. Megbonthatatlan egység
Fotó: Fortepan

Mihályhalma, 1953. VI. 5.: Nagy Imre magyar miniszterelnök által tegnap közölt amnesztiarendeletet ma reggel már hallottam, s azt hitelessége megállapítása okából le is ellenőriztük. Benne a hortobágyi táborokról is szó van, az ránk is vonatkozik. A rendelet hosszas várakozás után végül is napvilágot látott, most még csak a végrehajtási utasítás kiadását kell megvárnunk, ami szerintem egy-két héten belül megtörténik. […] Jól informált vagyok, és a mostani jelek alapján úgy látom, hogy a személyi biztonság kérdésével nem lesz semmi hiba. Az amnesztiarendelet végrehajtását egy pillanatra sem vonom kétségbe, de miután nagy ember-anyag megmozgatásáról van szó, a keresztülvitel bizonyos időt igényel, (útba indítás, vasúti szállítás, lakásbiztosítás stb.) s nem kizárt dolog, hogy ennek a lebonyolításával is a mostani rendőrséget bízza meg a kormányzat, miután más karhatalmi szerv rendelkezésre ma még nem áll, s miután rendnek kell lenni, nem ereszthetnek szélnek bennünket. Ez mindenesetre furcsán hangzik, de mégiscsak egy megoldás. […] Hiszem, hogy hazajutok, de ha mégis rendőrileg kijelölt más helyre kerülnék, azt is kellő időben tudatom. Hiszem, hogy három évi keserves Kálvária-járásom néhány héten belül véget ér. Nem tudom azt sem, hogy a táborok anyagát egyszerre, vagy csak részletekben helyezik szabadlábra, de alakuljék bármiként is, ahogy én, úgy önök is, kedves jó Szüleim, várjuk a legnagyobb lelki nyugalommal az ígérő és találkozást jelentő holnapot. Ugyancsak megnyugtatásul közlöm, hogy az itt engem ért inzultusokért, sérelmekért senki ellen önkényes és jogtalan túlkapásra nem ragadtatom el magamat. Jogaimat csak a polgári bíróság útján érvényesítem, ha annak elérkezik az ideje. Addig a személyi és vagyoni rehabilitációval várnom kell. Azért, hogy én itt 3 éven át a táborban leinternáltan kényszermunkát végeztem, valakinek, sőt valakiknek fizetniük kell, mert nekem politikai bűnöm nem volt, és ha mégis igen, az csupán az volt, hogy politikai világszemléletemet nem tudtam a bolsevista-kommunista tanokkal közös nevezőre hozni. Demokráciában ez nem lehet bűn, de az úgynevezett népi demokráciákban reakciós és félreállítandó az a polgár, aki nem tagja a pártnak. Koholt vádak hangzottak el ellenem. Csavargó, hazaáruló és más jelzőket kaptam, pedig engem úgy raboltak, úgy loptak el 1950. június 23-án hajnali 4 óra tájt s ahogy ezt megelőzően szerettem Istenemet és a Hazámat, azt letartóztatásom után csak fokoztam. Hitemben a hortobágyi táborban csak megerősödtem, s innen soha senkinek sem ártva, teljesen fehéren juthatok ki.

Mihályhalma, 1953. VI. 17.: Mindennap egy örökkévalóságnak tűnik. A menetindulási parancs minden órában megérkezhet, csak várni kell, várni. Ismételten meg vagyok győződve arról, hogy minden deportált és internált oda kerülhet vissza, ahonnan elhozták, függetlenül attól, hogy van-e még határsáv, vagy megszűnt. Sokan attól tartanak, hogy csöbörből vödörbe jutunk. Innen ki, de nem haza. Nekem ilyen aggályaim nincsenek. Vár rám a két jó szülém, s a szőlőbeli vágyott száraz-szellős kis szobám. Az itteni volt hajcsárok és maga a rendőrség is most abban éli ki magát – és ez az arcátlanság non plus ultrája –, hogy arra agitálnak meg bennünket, hogy maradjunk vissza, és kössünk szerződést a gazdasággal mint munkások. Három éven át még embernek sem számítottunk, és most ígérnek mindent. Lakást Nádudvaron, fejadagot visszamenőleg, szabadnapokat és jó fizetést, és hozzáteszik hogy ajánlatos ittmaradni, mert úgysem mehetünk a határzónába. Hát nem egetverő pimaszság ez? Amikor ilyen hosszas várakozás után végre kinyíltak a börtönünk kapui, akkor hazug módon azt állítják, hogy mégsem mehetünk szeretteinkhez vissza.

Mihályhalma, 1953. X. 8.: Két dátumot vetek papírra: 1950. június 23-át és 1953. október 8-at. Az előbbi egy tavasziasan ragyogó hajnal volt –, s ekkor elhurcoltak, utóbbi egy szeles, borongós késő őszi délután volt –, s ekkor helyeztek szabadlábra. Az intervallum pontosan 40 kemény hónap volt. Hosszas ideget és lelket tépő várakozás után ma délután 3 órakor egy ávós százados kiadta számomra a közkegyelmi rendelet alapján a szabadlábra helyezésemre vonatkozó papírt. Szám nélküli, de aláírásos, és pecséttel ellátott. Megtörtént végre már, amit olyan régen vártunk. Ma délután 170-en szabadultunk, s ezzel a Borzas – Mihályhalmai tábor meghaltnak nyilváníttatik. Ami a 40 hónap alatt történt, ezzel a múlté lett, de él bennem az emlék és az élet árnyékos oldalának minden megpróbáltatása.

Kedves Mindkettőjüket a mielőbbi viszontlátás biztos tudatában sok-sok szeretettel ölelem és csókolom: Pista.