Fordított Drakula

A hőstörténetek miképp fordíthatók vaskos kudarctörténetté Közép-Európában, arra tankönyvbe illő példát láthattunk nemrégiben.

Szegény Hunyadi Jánosnak mostanában több oka is lehet arra, hogy forogjon a sírjában. Nem elég, hogy jó félezer éve nem csöndesedik a csatazaj származásának rejtélyei körül. Sem az, hogy film­eposzban megidézendő alakját ma bizarr háború övezi – és talán még bizarrabb védősereg a kiszivárgott hírek szerint. De hogy a hőstörténetek miképp fordíthatók vaskos kudarctörténetté Közép-Európában, arra tankönyvbe illő példát láthattunk nemrégiben. És ehhez mindössze arra volt szükség, hogy a térnek és az időnek megfelelő szeletében legyünk.

A különleges együttállás abban az erdélyi városban adatott meg, amelyet mi, magyarok nem igazán tudunk elhelyezni belső térképünkön. Dél-Erdélybe tévedve azért felkeressük gyakorlatias esztétikájú várát, áhítatosan kóborlunk égig érő székesegyházának falai között, dühösen és zavarodottan osonunk el a volt tiszti kaszinó épülete előtt, ahol azok a bizonyos szavak kimondattak… Mégsem tudunk mit kezdeni Gyulafehérvárral, az erdélyi magyar történelem, kereszténység, művelődés, szellem szívével. Pontosabban az erdélyi magyar történelem legmegalázóbb gócpontjával.

Gyulafehérvár számunkra is az a nehezen körvonalazható város, ahol – hátunk mögött sok száz erdélyi településsel, sok tízezer kilométerrel – az utcán megfordultak utánunk, amikor magyar beszélgetésünket meghallották, és románul harciaskodtak. Ez velünk itt és csakis itt fordult elő az egész Kárpát-medencében.

De Gyulafehérvár az a település is, ahol a történelmi tektonika még mindig vadul működik, és a rétegek hol kibogozhatatlanul egymásba csúsznak, hol élesen elválnak. A várhegy valójában maga az erdélyi történelem megtestesülése: kissé megkopott, de még így is impozáns és fenyegető szimbólum. És ha az ásók belevágnak ebbe a szimbólumba, hol vaskori földvár maradékát, hol római katonaváros falcsonkjait, hol a honfoglalás éveiben felperzselt bolgár házak romjait, hol bizáncias templom szentélyét, hol időről időre elpusztított katedrális törmelékeit metszik át.

És a várhegy aktív ütközőzónája mindannak, ami a magyar és román szembenállás, gyűlölet, ellenségeskedés, múltbirtoklás – sajnos ez a sor is tetszés szerint bővíthető – lényege és „célja”. Számunkra Gyulafehérvár az erdélyi kereszténység bölcsője és Márton Áron püspök 1945 utáni kálváriájának, kiállásának helyszíne. Míg a románságnak az ortodoxia erdélyi központja, amit hatékonyan hangsúlyoznak is a vár közepén terpeszkedő görögkeleti székesegyházzal. A Károly-kapu előterében törték kerékbe a románság számára megalapozó jelentőségű, 1784-es Horea–Cloşca-féle parasztlázadás vezetőit, mely felkelésre még a magyar marxista tankönyvek is elismerően csettintettek mint az osztályharc megnyilvánulására. (Csak azt felejtve ki a történetből, hogy ez volt az első nagyszabású román etnikai tisztogatás Erdélyben, amelynek kifejezett célpontjai a magyarok voltak.)

Másfelől ez a város számunkra az 1848–49-es szabadságharc kínzókamrája, mely Bem József dicsőséges hadjáratát is osztrák kézen vészelte át, és ahová elhurcolták az ellenálló magyarokat, hogy a sáncban végezzék ki őket. (Ma játszótér „emlékeztet” a szomorú eseményekre meg arra, hogy 1848 és ’49 a második nagyszabású román etnikai tisztogatás volt Erdélyben.) Ám a románoknak ez a dicsőséges 1848-as nemzeti felkelés egyik központja, ahol a pöffeszkedő magyarokat móresre tanították.

És végül a legfájdalmasabb/legörömtelibb: 1918. december 1-jén itt, az osztrák–magyar tiszti kaszinóban mondatott ki Erdély „egyesülése” Romániával, azaz Erdély Romániába kebelezése. Gyulafehérvárra tehát sokszorosan igaz, hogy a Kárpát-medencében minden városnak több történelme is van.

Hogy ez a tektonika ma is működik, azt alaposan és – be kell vallanunk – némi csalódással tanulmányozhattuk néhány héttel ezelőtt. Alaposan, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy 2018. december 1-jén, az „unió” százéves évfordulóján filmezhessünk a várban – hosszú ideig kizárólag mi ketten magyarként a sok tízezres román ünneplő tömegben. És csalódással, mert előzetesen arra készítettek fel bennünket, hogy ha magyarul meg merünk szólalni a kék-sárga-piros nemzeti színekben örvénylő románok között, és ha nem álcázzuk magunkat román kokárdával, akkor ízekre tépnek bennünket, és nem mi közvetítjük majd a híreket, hanem a hírek csámcsognak rajtunk.

Mindez azokban a napokban hangzott el, amikor a magyarok – de még a gyulafehérvári románok is – hanyatt-homlok menekültek a városból, és a Steaua Bukarest futballcsapat ultrái arról biztosították az ünnepségre készülőket, hogy a földdel teszik egyenlővé Gyulafehérvárt, ha nem mutatkozik elég románnak.

Az ünnep hajnalán nem voltak jó előjelek. Csikorgó hajnali fagyban sétáltunk át a szállásunkhoz közeli pékségbe, ahol már parázs vita folyt az elkövetkező órákról. Indulatos román férfiak verték az asztalt, és amikor beszédelegtünk, és magyarul tanakodtunk arról, brióst vagy kakaós csigát válasszunk-e, olyan vastag csönd állt be, amilyen csak vadnyugati filmekben van. Úgyhogy ezek után fogtuk a térképet, és szépen számba vettük a menekülési útvonalakat a várból, majd gombóccal a torkunkban elindultunk fölfelé.

Odafönt azonban valami más fogadott. Öröm, tánc, népünnep. A románok tetőtől talpig nemzeti színekben, dák, móc harcosnak vagy subás pásztornak, netán osztrák–magyar katonának öltözve rótták az utcákat, énekeltek, és időnként összekapaszkodva eljárták az egyesülés táncát. Akárhol forgattunk, félreálltak, vagy a lustábbakat félrelökdösték, segítettek, elnézést kértek, ha belógtak a képbe, cipelték nehéz eszközeinket. Csak amikor beléptünk a Szent Mihály-székesegyházba, akkor tért vissza hajnali rossz érzésünk.

Odabent, a déli mellékhajó második boltszakaszánál emberek ácsorogtak, és vetették magukra a széles görögkeleti keresztet. Csodálkozva közeledtünk, nem rémlett, hogy a római katolikus katedrálisban nyughelye lenne ortodox szentnek vagy hősnek. Erdélyi fejedelmek, főnemesek, hadvezérek, a magyar történelem kiemelkedő alakjai temetkeztek ide, hogy aztán igazi nyugalmat soha ne leljenek számtalanszor kirabolt és feldúlt sírhelyükben. Közelebb lépve aztán megláttuk a keresztvetések okát: Hunyadi János mészkő szarkofágja előtt tisztelegtek a románok. Hogy egyértelműbb legyen, malomkeréknyi kék-sárga-piros koszorút helyeztek a sírkőre, amelyet – mint később megtudtuk – árgus szemekkel figyeltek, hogy a magyarok el merik-e mozdítani onnan.

Így lett Hunyadi Jánosból, a talán legnagyobb magyar hadvezérből 2018. december 1. hevében ismét román nemzeti hős. Ha úgy tetszik, fordított Drakula: nem a románság turisztikai céllal megteremtett vérengző fenevada, hanem törökverő „héroszuk”. Hiszen a nagy egyesülés csak nem fejeződhetett be 1918-ban.