Fordított Drakula

A hőstörténetek miképp fordíthatók vaskos kudarctörténetté Közép-Európában, arra tankönyvbe illő példát láthattunk nemrégiben.

Másfelől ez a város számunkra az 1848–49-es szabadságharc kínzókamrája, mely Bem József dicsőséges hadjáratát is osztrák kézen vészelte át, és ahová elhurcolták az ellenálló magyarokat, hogy a sáncban végezzék ki őket. (Ma játszótér „emlékeztet” a szomorú eseményekre meg arra, hogy 1848 és ’49 a második nagyszabású román etnikai tisztogatás volt Erdélyben.) Ám a románoknak ez a dicsőséges 1848-as nemzeti felkelés egyik központja, ahol a pöffeszkedő magyarokat móresre tanították.

És végül a legfájdalmasabb/legörömtelibb: 1918. december 1-jén itt, az osztrák–magyar tiszti kaszinóban mondatott ki Erdély „egyesülése” Romániával, azaz Erdély Romániába kebelezése. Gyulafehérvárra tehát sokszorosan igaz, hogy a Kárpát-medencében minden városnak több történelme is van.

Hogy ez a tektonika ma is működik, azt alaposan és – be kell vallanunk – némi csalódással tanulmányozhattuk néhány héttel ezelőtt. Alaposan, mert lehetőségünk nyílt arra, hogy 2018. december 1-jén, az „unió” százéves évfordulóján filmezhessünk a várban – hosszú ideig kizárólag mi ketten magyarként a sok tízezres román ünneplő tömegben. És csalódással, mert előzetesen arra készítettek fel bennünket, hogy ha magyarul meg merünk szólalni a kék-sárga-piros nemzeti színekben örvénylő románok között, és ha nem álcázzuk magunkat román kokárdával, akkor ízekre tépnek bennünket, és nem mi közvetítjük majd a híreket, hanem a hírek csámcsognak rajtunk.

Mindez azokban a napokban hangzott el, amikor a magyarok – de még a gyulafehérvári románok is – hanyatt-homlok menekültek a városból, és a Steaua Bukarest futballcsapat ultrái arról biztosították az ünnepségre készülőket, hogy a földdel teszik egyenlővé Gyulafehérvárt, ha nem mutatkozik elég románnak.

Az ünnep hajnalán nem voltak jó előjelek. Csikorgó hajnali fagyban sétáltunk át a szállásunkhoz közeli pékségbe, ahol már parázs vita folyt az elkövetkező órákról. Indulatos román férfiak verték az asztalt, és amikor beszédelegtünk, és magyarul tanakodtunk arról, brióst vagy kakaós csigát válasszunk-e, olyan vastag csönd állt be, amilyen csak vadnyugati filmekben van. Úgyhogy ezek után fogtuk a térképet, és szépen számba vettük a menekülési útvonalakat a várból, majd gombóccal a torkunkban elindultunk fölfelé.

Odafönt azonban valami más fogadott. Öröm, tánc, népünnep. A románok tetőtől talpig nemzeti színekben, dák, móc harcosnak vagy subás pásztornak, netán osztrák–magyar katonának öltözve rótták az utcákat, énekeltek, és időnként összekapaszkodva eljárták az egyesülés táncát. Akárhol forgattunk, félreálltak, vagy a lustábbakat félrelökdösték, segítettek, elnézést kértek, ha belógtak a képbe, cipelték nehéz eszközeinket. Csak amikor beléptünk a Szent Mihály-székesegyházba, akkor tért vissza hajnali rossz érzésünk.

Odabent, a déli mellékhajó második boltszakaszánál emberek ácsorogtak, és vetették magukra a széles görögkeleti keresztet. Csodálkozva közeledtünk, nem rémlett, hogy a római katolikus katedrálisban nyughelye lenne ortodox szentnek vagy hősnek. Erdélyi fejedelmek, főnemesek, hadvezérek, a magyar történelem kiemelkedő alakjai temetkeztek ide, hogy aztán igazi nyugalmat soha ne leljenek számtalanszor kirabolt és feldúlt sírhelyükben. Közelebb lépve aztán megláttuk a keresztvetések okát: Hunyadi János mészkő szarkofágja előtt tisztelegtek a románok. Hogy egyértelműbb legyen, malomkeréknyi kék-sárga-piros koszorút helyeztek a sírkőre, amelyet – mint később megtudtuk – árgus szemekkel figyeltek, hogy a magyarok el merik-e mozdítani onnan.

Így lett Hunyadi Jánosból, a talán legnagyobb magyar hadvezérből 2018. december 1. hevében ismét román nemzeti hős. Ha úgy tetszik, fordított Drakula: nem a románság turisztikai céllal megteremtett vérengző fenevada, hanem törökverő „héroszuk”. Hiszen a nagy egyesülés csak nem fejeződhetett be 1918-ban.