Kivégzési parancs

A napokban múlt negyven éve, hogy Iránban győzedelmeskedett a forradalom, amely máig ható következményeivel felforgatta a Közel-Keletet. De vajon miért a térség egyik legstabilabb rendszerében zajlott le ez a fordulat? A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy ebből vastagon kivette a részét az Egyesült Államok és több más vezető nyugati hatalom is.

Az iráni kormány ellen tüntetnek Pahlavi sah arcképével Los Angelesben, 2018 Fotó: Monica Almeida Forrás: Reuters

Reza Pahlaviból az Egyesült Államok csinált királyt, és valószínűleg ő is járult hozzá bukásához. De az iráni társadalmi elégedetlenség sem játszott elhanyagolható szerepet a királyság összeomlásában. Teheránban és a nagyobb városok utcáin 1979 előtt legalább egy évig voltak tömegtüntetések Reza Pahlavi diktatúrája ellen, amelyeket a rendőrség kegyetlen módszerekkel szétvert. Marxisták, liberálisok, iszlamisták, kommunisták, akik Koránt lengettek, vonultak az utcára. Mindenféle követelések elhangoztak, de egy mindegyik megmozduláson megjelent: a Szávák, a brutális titkosrendőrség betiltásának követelése, amely mint védjegy ragadt rá Pahlavi rendszerére.

Az iráni kormány ellen tüntetnek Pahlavi sah arcképével Los Angelesben, 2018
Fotó: Reuters

Az elégedetlenséget az is növelte, hogy a sah rohamléptekkel modernizálni akarta a perzsa ipart, és el akarta terjeszteni a nyugati életformát. Különösen ez utóbbi taszította a lakosság zömét a valláshoz, hogy ezzel is kifejezzék az ellenállásukat, ragaszkodásukat a hagyományaikhoz. A rendszer kemény kézzel fogta a síita papságot is. A sah eközben nem ügyelt arra, hogy a szociális egyenlőtlenség tovább növekszik, magyarán, hogy irániak tömegei nem részesülhetnek az olajmanna áldásaiból. A korrupció általánossá vált. A tüntetések elszaporodásával az a képzet alakult ki, hogy a sah már nem ura a helyzetnek.

Míg Reza Pahlavi azon gondolkodott, hogy bevesse-e a megmozdulók ellen a hadsereget, egy távoli szigeten már döntöttek sorsáról.

A nyugati hatalmak vezetői – Jimmy Carter amerikai, Valéry Giscard d’Estaing francia elnök, ­James Callaghan brit kormányfő és Helmut Schmidt német kancellár – 1979. január 4-én Guadeloupe-on folytattak tanácskozást a mind erősebb szovjet afganisztáni szerepvállalásról. A jól értesültek szerint Jimmy Carter felvázolta ötletét, hogy a szovjet előretörést a térségben úgy tudnák megállítani, ha Reza Pahlavit beáldoznák Khomeiniért cserébe. Az ekkor még száműzetésben élő vallási vezetőről Nyugaton olyan kép alakult ki, mintha ő testesítené meg az iráni Gandhit, a békés vezetőt. Carter magáévá tette a külügyminisztérium véleményét, hogy Közép-Ázsiában az iszlám zöld bástyájával meg lehet gátolni a vörösök térnyerését.

Különösebben nem zavarta a demokrata párti elnököt az tény, hogy még fél éve is úgy beszélt az iráni rendszerről, mint amely a térség legbiztosabbika, a „stabilitás szigete”, az Egyesült Államok megbízható szövetségese. Zbigniew Brezinski amerikai nemzetbizonsági főtanácsadó határozottan ellenezte a sah eltávolítására vonatkozó elképzeléseket, mert az káoszt okozna az egész Közel-Keleten. Az elnök viszont a külügyéreknek adott igazat, és döntése nyomán pillanatok alatt ráeszmélhetett, hogy mekkorát tévedett. A tanácskozáson egyedül Schmidt kancellár volt az, aki türelmet javasolt, hogy várjanak még a döntéssel, hiszen a sah vezette Irán minden résztvevővel jó politikai és gazdasági kapcsolatokat ápol. Giscard d’Estaing előbb ingadozott, de végül csatlakozott a nyerő kórushoz. Megszületett az amerikai igényeket kielégítő döntés.

Khomeini ajatollah 15 éves száműzetéséből 1979. február 1-jén tért haza Teheránba. A repülőtéren és a városba bevezető út mellett négy-öt millió ember várta. A végeláthatatlan tömeg egyértelműen támogatta azt, hogy a vallási vezető vegye át a hatalmat, de korántsem volt konszenzus abban, milyen legyen az a rendszer, amelynek élén áll. A helyszíni riportokban megszólaló irániak többsége inkább demokratikus köztársaságot akart, mint iszlamista berendezkedésűt, amely száz évekre visszatekerné a múltba Irán történelmét. Például a nők, akik elsőként mentek tüntetni a sah ellen, most szemben találhatták magukat Khomeini rendeletével, hogy ezentúl mindannyiuknak csadort kell viselniük. Látva a rendelettel szemben kibontakozó ellenállást, a vallási vezetés azonnal észbe kapott, és visszavonta ezt a szabályozást.

Ezekben a napokban a külföldi tudósítók, akik ekkor még tudtak dolgozni, jelentéseikben arról számoltak be, hogy a legkülönbözőbb fegyveres csoportok uralják a nagyobb városokat, ami káosz és anarchia jegyeit tükrözte. Innen-onnan géppisztolysorozatok hallatszottak, éjjelente a népbíróságok ítélete alapján a sah hívei álltak a kivégzőosztagok elé. A sah diktatúrája után kialakult egy másik önkényuralom. Szó sem lehetett olyan „demokráciáról”, amelyről az emberek negyven évig álmodtak. Most helyébe kaptak egy más előjelű elnyomást. Reza Pahlavi másfél évet élt még, 1980 júliusában Kairóban végzett vele a rák. Sapur Bakhtiar, aki ellenzéki kormányfő volt ebben az átmeneti időszakban, a kavarodás napjait kihasználva Párizsba szökött. Innen irányította mollahellenes mozgalmát. Ám 1991-ben saját lakásában kommandó végzett vele. Nem kell sokat találgatni, hogy kinek az ítéletét hajtották végre.